Egotrip

Sokan örülnek, sokan aggódnak, hogy a választásokon győztes Fidesz kényére-kedvére módosíthatja az alkotmányt. Baj-e ez, vagy nagyszerű lehetőség egy rossz rendszer jobbítására?

A Fidesz elsöprő győzelmével lezárult egy tizenkét éve tartó háború. Kérdés, hogy most a szabadrablás vagy az újjáépítés időszaka következik-e. Történelmi példák sorát lehet hozni arra is, hogy a győztes hadizsákmánynak tekinti az elfoglalt országot, és arra is, hogy okos intézkedésekkel sikeresen pacifikálja - meg arra is, hogy jó szándékú, de buta intézkedésekkel sikertelenül.

Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.

Sok globalizációkritikus nagy lelkesedéssel tekint a közösségi tulajdonra a közszolgáltatások, például a vízszolgáltatás vagy a tömegközlekedés területén. A nagy bizalom mögött két fontos feltevés is rejlik. Az egyik szerint a közösségi tulajdon hasznos, hiszen a szegények így alacsonyabb áron juthatnak a szolgáltatáshoz, amely jelentősen növeli lehetőségeiket. A magáncég viszont - nyilván - felemeli az árakat, sőt akár a felújítás költségeit is ráterheli a fogyasztókra. A másik feltevés szerint a közösségi tulajdon képes érvényesíteni a természeti erőforrások szűkösségének szempontjait, és ezzel járul hozzá a fenntarthatósághoz. Ezek a feltevések azonban - sajnos vagy nem - távol állnak a valóságtól.

Már csak néhány hét, és új kezek kormányozzák országunk hajóját. Itt az idő, sulykolják egy ideje e kezekhez tartozó egyszólamú szájak - és ezzel nehéz is volna vitába szállni. Nyolc év valóban soknak bizonyult egyetlen kormánykoalíció számára: nemcsak az ország sínylette meg, de a koalíciót adó pártok is belerokkantak.

1922. október 1-jén az MTK és a VAC szereplésével rangadót játszottak a Hungária körúton. A Vívó és Atlétikai Club kiválóan szerepelt a bajnokságban, a korszak egyik legjobb klubja ellen sem lépett esélytelenül pályára. A mérkőzés pikantériája volt, hogy sokan mindkét szereplőt "zsidó csapatnak" tekintették. A cionista mozgalom égisze alatt született VAC esetében ez kézenfekvő volt, az MTK-t pedig társadalmi beágyazottsága, a klub által hordozott jelentéstartalmak miatt tartották annak, aminek. A mérkőzés jom kippur napjára esett, ezért a VAC kérésére a találkozót délelőtt rendezték - a szélsőjobboldali Magyarság nem is felejtette el megjegyezni, hogy az MTK-nak is "ekkor kezdődik a hosszúnapja". A korai kezdés ellenére 8000 néző volt kíváncsi a találkozóra, ami azonban nem épp ünnepi hangulatban zajlott le: fél órával a vége előtt, 2-1-es VAC-vezetésnél a bíró tömegverekedés miatt lefújta a találkozót.

Ajtó csapódik, villany gyúl, Jó reggelt!, a nővér, milyen rendes, felébreszt a tükrözésre, de nem, lázat mér, és vért vesz, fél öt, ez nem igaz, dühöngök és örülök, még másfél órát alhatok. Ha tudnék.

Karinthy Frigyes A súlyemelő c. novellájának hőse "erős fiú volt már kamaszkorában, annyi kétségtelen, s mikor az artistaügynök rábukkant (a parasztfiúkat mulattatta hajmeresztő mutatványokkal), nem sokat teketóriázott: azonnali hatállyal leszerződtette". A fiú nagy sikerrel emelgette az ötszáz kilós súlyokat, a közönség elszörnyülködve és elismeréssel nézte. A cirkuszigazgató ráírta, hogy ezer kiló, és senki sem méregetett pontosan utána, mindenki látta, hogy jókora vaskő, ő megmozdítani sem bírná. Közben a fiú tovább fejlődött, és már ezer kilót is kényelmesen fel tudott volna emelni, de akkor sem cserélték le valódival. A cirkuszigazgató abba még belement volna, hogy fessék át a feliratot kétezerre, de ezt a súlyemelő visszautasította.

A magaskultúrának sohasem volt olyan presztízse, mint a sötét középkor mélyén. A kolostorokat romboló, könyvtárakat égető barbár hordáktól megkímélt északi peremvidék ír, kelta lakói egyszer csak Európa kulturális központjában érezhették magukat. Az itt élők általános és teljes írástudatlanságukban varázserővel bíró mágikus tárgyként tekintettek a könyvre; ájult tisztelettel övezték, miközben azt se tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Pontosabban azt hitték, hogy isszák: a komolyabb betegségek leghatékonyabb gyógyszerének a vízben feloldott könyvdarabkák lassú kortyokban való fogyasztását vélték.

"Ráadásul, és ezt félve mondom, a közigazgatásban és az önkormányzatokban is előfordulhat, hogy a dolgozók egy része már - rossz szokás szerint - a választások utáni időkre készül, ezért, mondjuk úgy, takaréklángon üzemel" - nyilatkozott Rádai Eszternek 2009. december 6-án Magyarország miniszterelnöke. Rossz szokás? Megkérem az olvasót, tekintsen magába! Képzelje el a következő helyzetet: tudván tudja, hogy főnökét négy hónap múlva leváltják, azt is tudja, ki lesz az új főnök, és azt is, hogy egészen mások lesznek az elképzelései, mint a mostaninak. Ráadásul az, hogy a jelenlegi főnökének megtette, amikre utasította, valószínűleg már eleve fekete pontnak számít majd az utódnál. Vajon milyen lélekkel látna bármilyen feladathoz, amellyel a még épp regnáló főnök bízta meg, s hetek, hónapok munkáját igényli - viszont ez a munka szinte biztosan feleslegesnek bizonyul majd? Na ugye!

A rezidens orvosok vitában állnak az Egészségügyi Minisztériummal. A tárca olyan szabályozást vezetne be, ami a frissen szakvizsgát tett orvosok szabad munkahelyválasztását korlátozná. Mindenekelőtt évekre megvonná tőlük azt a lehetőséget, hogy külföldre menjenek dolgozni. Pontosabban: menni mehetnek, de akkor vissza kell fizetniük képzésük költségeit, vélhetően több millió forintot.

K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.

Az elmúlt másfél évben a világsajtóban mindennapossá váltak a horribilis állami pénzeket felemésztő bankmentésekről szóló hírek. A magyarázatokat is figyelemmel kísérő olvasó tudja: ezekre azért van szükség, mert a mentőöv hiányában elsüllyedő, a pénzügyi rendszer működése szempontjából fontos bankok az egész gazdaságot magukkal rántanák. A közgazdasági racionalitás ellenére sem könnyű azonban az adófizetőnek elfogadnia, hogy ekkora összegekkel (fejenként akár több százezer forintnyi euróval, dollárral, fonttal) támogatnak olyan cégeket, amelyek korábban haszonélvezői voltak a válsághoz vezető kormányzati és banki politikáknak.

Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha a tizennyolcadik század végén Franciaországban diadalmaskodik a forradalmi építészet, és esetleg egészen a jelenkorig irányadó marad a világon. Ez többek között azt jelentené, hogy az elsősorban Ledoux, Boullée, valamint Lequeu nevével és fantasztikus terveivel fémjelzett irányzaton belül ma is eleven lehetne az "architecture parlante", azaz a beszélő építészet. Claude-Nicolas Ledoux például ennek szellemében az arc-et-senans-i királyi sólepárló egyes házait a foglalkozások jellemző jegyeiből kiindulva tervezte meg, így áll a favágó háza rönkutánzatokból, így folyik át a víz a folyamőr házán, és a gyönyörök háza is ezért olyan formájú, amilyen. Valóban nem könnyű vizualizálni, milyen lenne ma egy adótanácsadó vagy egy rúdtáncosnő otthona, de a labdarúgók esetében ilyen nehézség nem merülne fel, hiszen eredeti formának ott a futball-labda.