Egotrip

Múltkor népi vizekre eveztünk, szénás szitytyók és zsombékos turjányok közé kísértük el Rózsa Sándort, a betyárok fejedelmét. Most kozmopolita ellenpont következik, urbánus história, helyszíne az alföldi puszták vakszikje helyett a balparti Párizs. Hősünk sem magyar ember, bár hírben-hírhedettségben méltán a mi Sándorunkhoz mérhető alak: James Joyce ő, a modern regényírás fejedelme.

Különféle civil jogvédők időről időre felháborodottan számolnak be kutatási eredményeikről, miszerint roma honfitársainkat két-háromszor gyakrabban igazoltatják a rendőrök, mint másokat. Ebből arra következtetnek, hogy a rendőrök "véletlenszerű" igazoltatási gyakorlata valójában rasszista.

K. a '70-as évek első felében járt először Berlinben. Nyugat-Németországból érkezett, Kelet-Berlinből indult haza. A zsúfolt vonaton egy kiskatonával szemben kapott ülőhelyet. A katona beszélgetni akart, megkérdezte K.-t, honnan jön. K. elmondta, hogy Nyugat-Németországban volt. - Ön tehát a kapitalista külföldön járt - bólintott a katona. - El tudná mondani, milyen benyomásokat szerzett ott? K. nem jutott szóhoz a meglepetéstől, el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egy effajta alkalmi beszélgetés során a hivatalos, mozgalmi nyelvet használja. A katona félreértette a hallgatását. - Ne nézze - mondta -, hogy egyenruha van rajtam. Mondja el bátran, mit tapasztalt. K. mormolt néhány banális mondatot, a beszélgetés elakadt, a katona Drezdánál leszállt. Később K. két huszonéves lánnyal elegyedett beszélgetésbe, elmesélte nekik előbbi élményét. A lányok nem nevettek, szemükben felszikrázott a gyűlölet. - Berlinben szolgál, és Drezdánál szállt le? Biztosan határőr (a Grenzer szót használták megvetően), egy rohadt szász. K. újból elképedt: a politikai ellenszenvnek ez a gyűlöletteli formája Magyarországon (akkor még) ismeretlen volt. A politikai ismeretszerzés rövid tanfolyamát egy harmadik beszélgetés tetőzte be. A negyvenes férfi valamilyen cirkuszi rendezvényszervező volt, gyakran utazott Budapestre. - Magyarországon - mondta - a cirkuszvállalatnál minden vezető zsidó. Képzelje el, minden vezető. Hát nem furcsa?

Az ágyból kikelve, éber állapotban az emberek többségének túl sok tennivalója van ahhoz, hogy eltűnődjön, biztosan ébren van-e. Kicsit rosszmájúan úgy is mondhatnánk, nagyon pihenten kell ébrednie az olyannak, aki efféle kérdésekkel akar foglalkozni. Ilyen pihenten kelők a filozófusok, akik tipikusan éppen a leginkább maguktól értetődő dolgokon szeretnek értetlenkedni. Némelyikük például azt állítja, hogy ha valaki a saját legjobb tudomása szerint most éppen járkál, jön-megy, teszi a dolgát, az önmagában még nem bizonyíték arra, hogy ébren van. Mert ugyanilyen jó tudomása ugyanilyen élményekről álmában is lehet bárkinek.

A pénz világában gyakori jelenség, hogy valami nem az, aminek látszik. Ráadásul itt olyannyira átláthatatlanok a dolgok a földi halandó számára, hogy még a pénzügyekben járatos embereket is könnyű megvezetni, pláne olyan kérdésekben, amelyek politikai célokra is alkalmasak. Ilyenkor a szakértőinek álcázott vitában a laikus közönség végül annak a pártjára áll, amelyik fél politikai hátországa szimpatikusabb a számára. Hasonlóan ahhoz, ahogyan napjaink fő dilemmája, az "oltassuk-e magunkat, vagy sem?" (eredendően szakmai) kérdés eldöntésénél történik (Ezeknek?!).

A franciák vízművének kurucos visszafoglalása (lásd cikkünket a 12-15. oldalon!) és a pénzügyi válság feltüzelte az állami tulajdonnal kapcsolatos érzéseket. Miért kellene privatizálni a vízműveket? A vízmű úgynevezett természetes monopólium: egy város vízszolgáltatásában csak rendkívüli áldozatokkal, az összes vízvezeték megduplázásával alakulhat ki verseny. Márpedig ha nincs verseny, akkor mi garantálná az alacsony árakat? Hiszen annyi példa van a káros vízmű-privatizációra: a magántulajdon ellenzői úgy húzgálják elő őket a világ egzotikus zugaiból, mint Eric von Däniken a földönkívüliek tevékenységének bizonyítékait. Ez az esettanulmány-jellegű megközelítés azonban nem segíti a magánosítás dilemmáinak megértését.

Ugratja a lovát Rózsa Sándor. Megugrik mindenki elől. Hiába próbálnak belőle rendes embert, tisztességes polgárt faragni, akár erővel, akár szép szóval. Nagyobb erők is csatlakoznak ehhez a nemes pedagógiai vállalkozáshoz, köztük a század két legrangosabb tényezője, Kossuth Lajos kormányzó-elnök és I. Ferencz József császár és király. Kossuth apánk részesíti először amnesztiában a betyárkirályt, és belépteti bandájával együtt a honvédseregbe. A kormányzó evvel hagyományt teremt, Világos után a császár felveszi a Kossuth elejtette fonalat, és nagyjából minden adandó alkalommal legfelsőbb kegyelemben részesíti a börtönben sínylődő rablóvezért, hátha megjavul, és jó útra tér. Talán még Szamosújvárról ("börtönfala de sárga / oda leszek életfogytig bezárva", szól a betyárballada) is kiengedik, ha - utolsó "munkájáért", a Kistelek melletti vonatkisiklatási ügyért ott senyvedvén - a legközelebbi amnesztia előtt el nem viszi a tüdőbaj 1878-ban.

1970 nyarán Kenedi János azzal lepte meg K.-t, hogy egy barátjával kivenné dolgozószobának K. lakásának hajdani cselédszobáját. Néhány hét múlva Kenedi megkérdezte K.-t, hozzájárul-e, hogy Kemény György kifesse a szobát. K. ismerte Keményt, rikító fürdőruhaplakátjai botrányközeli szenzációt jelentettek a pesti utcán. A művész, a két majdani szobaúr - a másik Bence György volt - meg a barátaik 1970 őszétől minden szombat este késő éjszakáig festettek. A kisszoba a gangra nézett, az udvar visszhangzott az éjszakában, a lakók időnként üvöltve követeltek csendet, de rendőrt talán csak egyszer hívtak. A készülő festmény igazi kollektív alkotás volt, az ikonográfiát a jelenlévők vitatták meg. A marxizmus reneszánszának a korszaka volt ez, a létező szocializmus elutasítását még nem követte a marxizmusból való kiábrándulás. Szemközt az ajtóval Marxnak kellett kerülnie. Hanem vicces egy portré volt, Le vieux Marx volt a felirata, egy kevéssé ismert öregkori fénykép után készült, pipával, pöttyös házikabátban, sárga sálján ötágú vörös csillaggal. A donátorok, a szoba két lakója az ajtó két oldalán kaptak helyet. Bence feje felett Lukács György portréja, Kenedi fölött Trockijé. Holott Kenedinek Trockij sosem volt a mestere, inkább Bibó illett volna oda, de a demokratikus ellenzék Bibó-kultusza csak később alakult ki. Közvetlenül a mennyezet alatt Marcel Duchamp csokoládémalma. Buster Keaton kettős portréjához, a filmekből ismert fiatalkori, mellette meg az öregkori arcképéhez Kenedi ragaszkodott. Buster alatt az Antonioni-filmek sztárja: Monica Vitti. Kemény önmagát is odafestette a képre, szerényen az ajtóból nem látható oldalfalra, ritkás fogakkal, vállig érő hajjal. Alatta Szolzsenyicin körszakállas portréja. Akkor magyarul még csak az Ivan Gyeniszovics egy napja és néhány novella jelent meg tőle, de a Szovjetunióban kiadatlan műveit a szovjet propaganda gyűlölködve támadta. Hogy Marx közelségétől mennyire viszolyog, azt akkor még senki sem érzékelte.

A pécsi vízmű körüli furcsa események aligha érthetők meg, ha nem gondoljuk végig az állammal mint privatizátorral kapcsolatos korábbi dilemmákat.

Mi lenne jobb a nemzetnek - mi történjen Sukorón? Épüljön egy korrupciógyanús, vélhetőleg törvénytelen eszközökkel előkészített, madárűző, erkölcsromboló, de munkahelyteremtő és adógeneráló kaszinó, vagy maradjon minden a régiben?

Kérés nélkül teszik K. Dezső elé az unicumot az erzsébeti HÉV-megállóban, begurul egy ötforintos a dobogó alá, kabalának jó lesz. Tehát visszajövök. Álldogál a megállóban, mint aki a HÉV-re vár, ugyan. Sötét unicumot inni fehér műanyag pohárból, hosszan, három kortyban, addig is múlok. A nyár egyik utolsó előtti napja, már korán sötétedik, a három korty után még mindig marad a pohárban, kicsit várni kell, míg lefolydogálnak a pohár aljára a cseppek, aztán gyorsan kiinni. Az utolsó cseppig. Most, most, most élsz.

Themisztoklésznek, a szalamiszi győztesnek egyszer azt találta mondani egy Szerifoszból való ember, hogy az ünnepelt hadvezér csupán annak köszönheti hírnevét, hogy Athénból való. Ha te lennél athéni, én meg szerifoszi, akkor egyikünk sem lenne híres - vágott vissza a hadvezér, tagadva ezzel, hogy tehetség nélkül hírnevet szerezhetne bárki csak azért, mert jó (híres) helyen született, ugyanakkor elismerve, hogy a hírnévhez jó helyen kell születni.

Küszöbön áll a BKV elavult buszparkjának megújítása. Érthető, hogy a Magyar Buszgyártók Szövetségének elnöke a szervezetbe tömörült buszgyártók érdekeinek képviseletében azt szeretné, ha a várható nagy megrendeléseket magyar termelők elégíthetnék ki. Érvelése annyira jellemző a hasonló helyzetben véleményt nyilvánító termelők álláspontjára, hogy érdemes szó szerint idézni: "A magyar gyártású autóbuszokban a magyar hozzáadott értékhányad mindenképpen meghaladja a 40-50 százalékot, sőt, az alacsony padlós városi autóbuszok esetében elérheti a 75-80 százalékot is. Nemzetgazdasági szempontból egy magyar gyártású autóbusz akár 40 százalékkal magasabb beszerzési áron is kedvezőbb, mint egy külföldről beszerzett autóbusz, ha beleszámítjuk a megtartott és a pluszban létrehozott munkahelyeket, a beszállítókat is."

Belecsapott a lecsóba a napokban tett bejelentésével Simor András, amikor váratlanul előrukkolt a lakosság banki hitelfelvételeit korlátozó javaslatával. A jegybank arra próbálja rávenni a törvényalkotókat, hogy jogi úton szabjanak gátat a háztartások túlzott eladósodásának, amely, miként a jelen válságban kiderült, rendszerkockázattá vált. Vagyis, vélik az MNB szakemberei, a bankok és ügyfeleik közötti üzleti kapcsolat immár nem tekinthető a két fél magánügyének, mint (nagyjából) eddig, hanem olyan közügy, amelyet a törvény erejével kell kordában tartani. Nem saját magunkat védené meg saját magunktól a monetáris hatóság, amint néhányan a javaslatot interpretálták, hanem a társadalmat az egyének felelőtlen döntéseitől.