Dán, a valódi kéményseprő csak arra kérte, hogy amíg ő beteg, látogassa végig a körzetét, mert ilyenkor, ünnepek előtt szívesen adnak valamit a kéményseprőnek az emberek, aztán majd este risztelnek, paralelben lesznek, ahogy Dán mondta, és nagyon meggyőző tudott lenni.
Nem kell seperni, hangsúlyozta, csak becsöngetni mindenhova, és ellenőrzés címén meginni és megenni, amit adnak, aztán továbbmenni, ötre kész is lesz.
Negyvenhét ház volt a körzetben, de Sanyi, az alkalmi kéményseprő már a harmadiknál olyan részeg volt, hogy gurítani próbálta az összetekert kefét.
Ha azt mondom, hogy az ellenőrzés folyamán már nem lett józanabb, akkor egy barátságos és nagyvonalú isten kezével hajlítgatom a történet drótjait, és már mindjárt magam felé, amerre kezem is hajlik.
Valahol a körzet közepén Sanyi hiába csöngetett, nem volt otthon senki, úgyhogy ment volna tovább, amikor megérkezett a család, feltűnően vasárnapi ebédhez öltözve. A kéményseprőknél tulajdonképpen szériatartozék a részegség, úgyhogy nem lepődtek meg, csak arra kérték Sanyit, hogy mivel szelelési problémák adódtak, menjen már fel a padlásra, és orvosolja azt, addig töltenek neki valamit.
A fehér öltönyös családfő egy darabig hallgatta a tetőtérből érkező zajokat, aztán elindult fölfelé, mert ilyet még nem hallott.
A kéményseprő kefe lelkét hatméternyi acéldrót alkotja, ami hajlamos a kiegyenesedésre, viszont a kémény nyílása alacsonyan van, becserkészéséhez először meg kell törni a drót ellenállását. Sanyi már negyedórája harcolt a dróttal, többször földre került, közben a ki-kitörő kefe egyesével dobta le a cserepeket a tetőről.
Döntetlenre állt a küzdelem, amikor a családfő a lépcső tetejére ért, Sanyi maga alá szorította a kefe nagy részét, és éppen hajlítani akarta a fejet, amikor a padlás csapóajtaja felnyílt, és megérkezett a tulajdonos.
Egy hempergő kéményseprőt látott addig a néhány másodpercig, amíg mellen nem találta a kivágódó kefe.
Egyetlen fekete ökölcsapás.
