Nehogy már pontos legyek.
Egy kávézóban húzom az időt, zümmög a rádió, Koncz Zsuzsa énekli, kertész leszek, fát nevelek (Kertész leszek, 1975) - pár héttel ezelőtt a régi lemez váratlanul az eladási listák élére tört. Három napig tartott a csoda, aztán kiderült, félreértés volt.
Ha már elpusztul a világ, mézes vodkát rendelek, egy kicsit és egy nagyot. Kockás flanelling van rajtam, agyonmosott farmer, motoroscsizma, és hogy a boy next door hatás még jobban érvényesüljön, kidobok az asztalra egy csomag Lucky Strike-ot meg a Zippómat. Az anyám se ismerne rám. De az a velem egykorú, bőrdzsekis sertésmáj, aki eddig a pincérnőnek tette a szépet, annál inkább.
- Hööö, Legátkám, hogy nézel ki, bazmeg!? Hová lett a rock?
Ledobja magát az asztalomhoz, megkérdi, mit iszom, játssza a bennfentest, régi dalokból idéz.
- ´68 sosem hozott lázba, de ha berontok egy nyilvánosházba, a hatvankilenctől még beindulok... Az milyen állat volt, apám!
De még milyen.
Valaki mesélte, hogy 1969-ben, egy Kex-koncerten egyebek mellett Bródy János is megjelent. Vegyülni próbált, ólálkodni, azt hitte, sikerrel jár. Legalább akkorával, mint a Táncdalfesztiválon. De hirtelen csend lett, harapni való, és megszakadt a dal, ahogy akkoriban a szívek. A zenészek az erősítőkre készített sörökhöz cammogtak, az a sarokban álló öltönyös férfi pedig - aki Bródyhoz hasonlóan megpróbált feltűnés nélkül viselkedni - jegyzetfüzetet húzott elő a belső zsebéből.
- Mi van, Tini, zenéért jöttél vagy szövegért? - szólt le a színpadról Baksa, a közönség majd megzabálta, milyen aranyos. Mindenki jót nevetett, mert azt hitték, ez csak egy vicc, ebben nincsen "mélység", pedig.
A pasas felemeli a hangját, megrángat. Hallotta, hogy egyszer - kilencvenben vagy kilencvenkettőben - lepisáltam a közönséget, az milyen volt!
Mielőtt elmennék, még megkérdi, hová lett a régi hév.
Éppen negyedórát kések, *** rég nem látott ismerősként üdvözöl, puha tenyere szinte belesüpped a vállamba, ahogy veregetni próbálja.
- Nos, ifjú barátom, zenéért jöttél vagy szövegért?
A tágas lakásban tanítványok serege, dohányfüst, antik bútorok. *** felesége süteményestálat dug az orrom alá, dermedt kekszekkel. A Beatles Abbey Road albuma (1969) duruzsol, a falról egy Vasarely-festmény készül lemászni.
- Látom, countryboyban nyomod, mint Bruce Springsteen! Lejön öreg, nekem lejön!
Beszélik, hogy ***-nak még mindig a Syrius és az LGT a mérce, mégis komolyan veszik. Noha megjelenése nincs, a fekvése annál jobb, ráadásul minden igyekezetével azon van, hogy meglepje a barátait. Ha egyáltalán vannak ilyenek.
Engem például a barátjának nevez, és ahogy fogynak a vodkák, egyre gyakrabban.
- Én bírtam a régebbi, nyersebb dolgaidat is, de ez a mostani! Ez majdnem tökéletes. Lejön, amit akarsz, kurvára lejön még a magamfajta vén faszoknak is. Különösen a finom kis utalások a régi, nagy dolgokra. Jefferson Airplane, Dylan, Lou Reed, tudod.
A tanítványok bólogatnak, és engem bámulnak, *** viszont egyszer sem néz rám. Igazán őszintének csak akkor látom, amikor arról beszél, hogy a hetvenes évek közepén egy dzsessz-rock együttesben akkordgitározott.
- Egy kis Mahavishnu, egy kis Blood Sweat And Tears, egy kis Weather Report. Rég volt, el se hinnétek, milyen régen!
Borzasztóan érzem magam, mintha szétfolynának a falak, mégis arra gondolok, mennyivel jobb novemberben, péntek este egy ilyen alakot tanulmányozni, beleinni a vodkájába és megenni a döglött kekszét, mint megszokásból kurvát baszni, mosolyogni valami jópofa rendezvényen, vagy ahogyan a legtöbbször az utóbbi időben, otthon kergetni a démonokat. Amúgy a lemezgyűjteménye valóban lenyűgöző: az összes Van der Graaf Generator, az összes Mott The Hoople, az összes Roxy Music, az összes Eno - méghozzá japán kiadásban -, de vannak korai Pink Floyd- és Bowie-kislemezek is, hogy csak a kedvemre valókat említsem.
- Ha hozol kazettát, átmásolhatok párat. Ötven forint egy perc.
Nem tudom, komolyan mondja-e, de azt hiszem, igen. Egyre részegebb lesz, és egyre többet emleget "üzlet"-et. Aztán elalszik a fotelban.
Most valóban olyan, mint a híre.
A felesége kísér ki, azt mondja, régen hallott már olyan jó magyar lemezt, mint ez a mostani.
- Benne van a lelked, kihallatszik. Hidd el, nincs is ennél fontosabb. Az ő lelke az írásaiban van. Ezért szeretem.
Pár nappal később szólnak, olvastam-e, mit írt rólam ***.
A kritika egy igen szimpatikus fiatalemberről szól, akiről a szerző ugyan még soha az életben nem hallott, de új lemezének a címe annyira felkeltette az érdeklődését, hogy sürgősen beszerezte, és ha már beszerezte, meg is hallgatta. *** ezután részletesen megemlékezik arról, mi minden jutott az eszébe erről a címről. A Jefferson Airplane-től indul, de Syd Barrettet, Lou Reedet és Bob Dylant, sőt még szegény Mick Ronsont is előkaparja, hogy végül a Drazsé Expressz nevű performanszegyüttesnél kössön ki, ami állítólag tényező volt huszonöt évvel ezelőtt a pesti éjszakában. Sokáig úgy fest, a cikk csupán erőfitogtatás, semmi több, de nem, azt már nem. Az utolsó bekezdés valóban rólam szól, pontosabban arról, hogy szeretetre méltó, ám tehetségtelen vagyok, aki ráadásul lop, ahogyan ő írja: merít.
Vajon miért?
Leteszem az újságot, és belenézek a tükörbe. Fáradt vagyok, egyre használtabb, mégis százszor szebb és fiatalabb, mint amilyen *** lehetett valaha is. Amikor még akkordgitározott. Laza kis dzsessz-rockot.
Holnap fölhívom, hogy másolja át az első Pink Floyd-kislemezt. Baráti alapon, percenként negyvenötért.
