Egotrip

Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a politikai kultúra nevében egy olyan ember pozícióját védelmezzem, aki maga is sokat ártott a politikai kultúrának. Szász Károly magánmegnyilvánulásai korántsem erősítették bennünk azt a képet, amit egy tekintélyes, független intézmény elfogulatlan vezetőjéről alkotnunk illene. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökeként a személyéhez kapcsolódva azonban nem kerültek napvilágra olyan súlyú mulasztások, amelyek kellően indokolhatták volna visszahívását.

Szesz:

A szerző újságíró, kommunikációs tanácsadó, a Magyar Narancs korábbi felelős szerkesztője.

Amikor az 1950-es évek végén egy iskolatársam, aki régi katonatiszti családból származott, először vitt haza egyest oroszból, nagyon büszke volt rá. Az otthoni légkörből azt vette le, hogy az ilyesmire büszkének illik lenni, ez egy bátor ellenálló cselekedet. De váratlanul akkora pofont kapott az apjától, hogy begurult az asztal alá. "Jegyezd meg, fiam, egy életre, hogy az ellenség nyelvét ismerni kell" - tette hozzá az apja. A srác meg is tanult rendesen oroszul, különórák nélkül, pusztán abból, amit az iskolában tanítottak neki, az akkori módszerekkel és az akkori közhangulatban.

Okos, hagyományos tanítás (már a régi görögök!), hogy a mondatok alanyból és állítmányból állnak. Például (1) János hegeszt. Ki? János. Mit csinál? Hegeszt. A János az alany, a hegeszt az állítmány. Ez mélyen igaz, hiszen a világ dolgairól állítást, ítéletet többnyire így szoktunk tenni: az alany az, akiről mondani készülök valamit, az állítmány meg az, amit állítok róla. Csapataink helytállnak. Mátrai lebukott. Mindnyájan hegedülünk. Én tiltakoznék. Köd gomolygott. A rákérdezés-próba szépen működik: a "ki?/mi?" megadja az alanyt, a "mit csinál?" az állítmányt. A próba voltaképpen azt jelenti, hogy a mondat egyik szavát (pl. János, köd) a megfelelő kérdőszóval (ki? mi?) helyettesítjük, és ha sikerül, akkor azt tekintjük alanynak.

Akár így is summázható a Postabank eladásának sikertörténete. Meglehet, a kétfordulós versenyben százmilliárdra felpörgött vételárból tíz-húsz az ÁPV Rt. és az OTP "trükközésének" köszönhető, ami miatt nemrégiben éppen e hasábokon róttam meg az állami privati-zációs szervezetet. Most szégyell-hetem magam, amiért, ha rajtam múlik, megfosztottam volna az autóstársadalmat néhány kilométer autópályától, amely most terven felül épülhet meg a terven felüli bevételből. Hiszen ha az első fordulóban versenypolitikai megfontolásból kizárták volna az OTP-t (ami a pályázati kiírás szövege alapján tökéletesen indokolt lett volna), akkor a biztos győzelemre törő osztrák Erstének talán nem kellett volna ilyen mélyen a zsebébe nyúlnia. De még jobban szégyellném magam, ha az árfelhajtó akció rosszul sült volna el, és végül az OTP veszi meg a Postabankot. Ha mondjuk a bolgár hatóságok megvétózzák a magyar bank monstre bulgáriai vásárlását, és így megmarad az arra költött 311 millió eurója (úgy 75 milliárd forint), amiből bőven ráígérhetett volna az Erste százmilliárdjára.

Fogom a botomat, hogy majd azzal fogom a halat a mólón, mikor a szemem sarkából látom, hogy egy fiatal férfi szexi bermudafarmerban közelít felém olyan sebességgel, mint aki nem ismeri a tréfát. Van még hely a mólón, mert a hal semmit nem eszik, és van remény, hogy a fiatal horgász máshol üt tanyát. Kicsit hosszú a haja, lányosan, az nem baj, de az arcából nem pereg az értelem. Itt ez a nagy víz, a rengeteg móló, szám szerint egy a százezerhez, az isten mégis mellém vezérli egy huszáros dzsojsztikkal.

Sokan tekintik Charles Darwin A fajok eredete című művét a második évezred legfontosabb könyvének. Egy ilyen kijelentés persze végtelen vitákat indít el. Sorolhatnánk a bestsellereket - Bridget Jones naplóját sokkal többen olvasták és szerették, mint Darwin könyvét. Ezt azonban csak kevesen fogadnák el komoly ellenérvnek. De a "magasabb irodalmat" (bármit jelentsen is ez) képviselő mű sem jöhet szóba versenytársként. Egy művészeti alkotás lehet zseniális, elgondolkodtató, újszerű, sőt forradalmi; alapvetően megváltoztathatja azt, ahogy a világot látjuk - de "fontos" nem lehet. Ha valami fontos, az eleve nem művészeti. Ám még így is sok írásmű komoly konkurense lehet Darwin művének az "évezred legfontosabbja" cím odaítélésekor - hogy csak az angoloknál maradjunk, például a Magna Charta vagy Newton Principia Mathematicája.

Tojzán Károly éppen betöltötte a negyvenet, amikor csatlakozott a nemzeti tüntetőkhöz. Végre leszámolunk a bolsikkal, jelentette ki a gázművek irodájában. A kollégák csodálkozva kapták fel a fejüket, mert Tojzánt csöndes, visszahúzódó embernek ismerték, aki szívesebben horgászott, mint politizált. Nem is sejtették, hogy azon a napon kezdődött Tojzán életének új fejezete.

Ha most elmondanám az öszszes bánatom, hullana minden. Az egykor kedves dolgok is, tűhegynyi villanások, jól összerakott hangok, néhány sor, ami egy-egy szent pillanatban a hangulatotokra rímelt. Érjétek be annyival: most nem. Azt hiszem, soha többé. Képzeljetek el egy felfújható dobozban vergődő alakot, aki kapaszkodna izomból, fondorlattal, akárhogy, de fogytán az ereje, a türelme, hite pedig sohasem volt. Próbálja másodszor, harmadszor, talán ezredszer is, persze feleslegesen, mert ahelyett, hogy odafigyelne és megcsinálná, inkább magyarázatot keres: csúszik a fal, nedves a műanyag. Végül feladja.

A nem-papírra-írt, de mindnyájunk fejében ott lévő magyar nyelvtan - más szóval: az anyanyelvi tudásunk, a kompetenciánk - legvastagabb fejezete a szóalaktan. Ez az a szabálycsoport, amely kormányozza, hogy a szavak milyen alakokban jelenhetnek meg. Például ok, ok-os, ok-os-ság, ok-os-ság-od, ok-os-ság-od-at stb. A magyar ebben nagyon gazdag; úgy is mondhatnám, hogy itt áll bosszút azért, hogy másutt szegényes, hogy nincs hímnem-nőnem, hogy nincs többféle múltidő, ilyesmi.

Abban viszont nem hasonlítunk, villant be a tudat legmélyéről, hogy hát nekem holnap reggel fel kell kelni, példaképem viszont ráért egy életen át haldokolni, főállásban, úgymond, mint azok a szerencsés emberek, akiknél vágy, életterv, tehetség, adottság, késztetés, ambíció - a meglevő képességek halmaza és természete - a művelt hivatással tökéletesen egybevág. Lényeges különbség!, mondta a plafonnak jelentőségteljesen, lényeges!, s a nyomaték kedvéért a mutatóujját is kinyújtotta hozzá, meglehet - senki nem lepődne meg. Nem, hiszen a bemutatott események rég elhagyták ezeken a hasábokon racionális medrüket; lassan hömpölygő folyásuk az éjszakának ezen a pontján inkább már a fokról fokra megbuggyanó elme éles vágástechnikájára, a téboly kiszámíthatatlan logikájára emlékeztetett. A tébolyéra, ismétlem meg, mivel ez a szó az adott szituációban hősöm lelkivilágába olyannyira beletrafált, hogy még most is remegek. Ha megkérdeznék, mit remegek, itt, az íróasztalomnál attól, hogy a hősöm lelkivilágába a téboly szó beletrafált, arra azt tudnám mondani, hogy azért remegek, itt, az íróasztalomnál ezen a napsütéses őszi délutánon, mert meg vagyok győződve arról, hogy nagyon is közel állt ez a fószer ott, a pamlagon ahhoz, amit ez a szó kifejezett, én meg megértő részvéttel vagyok iránta, ha nem derült volna még ki. Az együttérzés okán pedig nehéz hűvös, tárgyilagos módon számot adni arról, ahogy így fél kettő tájban éjszakáról éjszakára megcsapta az őrület szele, vagy valami, ami ahhoz volt hasonló, amilyen az ideg-összeroppanás lehet: a közeli összeomlás előérzete. Valami olyasmi, ami Michael Douglasszal történhetett az Összeomlás című filmben, mikor a dugóban kiszáll az autóból, géppisztolyt vásárol, s azzal a jéghideg fénnyel a szemében elindul a családját kiirtani, csak ő nem mozdult, mert nem volt hozzá ereje.