Alanyban gondolkodni
Okos, hagyományos tanítás (már a régi görögök!), hogy a mondatok alanyból és állítmányból állnak. Például (1) János hegeszt. Ki? János. Mit csinál? Hegeszt. A János az alany, a hegeszt az állítmány. Ez mélyen igaz, hiszen a világ dolgairól állítást, ítéletet többnyire így szoktunk tenni: az alany az, akiről mondani készülök valamit, az állítmány meg az, amit állítok róla. Csapataink helytállnak. Mátrai lebukott. Mindnyájan hegedülünk. Én tiltakoznék. Köd gomolygott. A rákérdezés-próba szépen működik: a "ki?/mi?" megadja az alanyt, a "mit csinál?" az állítmányt. A próba voltaképpen azt jelenti, hogy a mondat egyik szavát (pl. János, köd) a megfelelő kérdőszóval (ki? mi?) helyettesítjük, és ha sikerül, akkor azt tekintjük alanynak.
Igen ám, csakhogy ezek vegytiszta példák voltak: mindössze két szóból álltak, egy főnévből (vagy névmásból: mindnyájan, én, ami most ugyanaz) és egy igéből. Így nem volt nehéz lokalizálni az alanyt meg az állítmányt. De a mondatok többsége ennél bonyolultabb. Például (2) A szomszédéktól a János valami kerítéselemeket hegeszt. Mi itt az alany, és mi az állítmány? Rá lehet-e kérdezni ugyanúgy, mint fent? Próbáljuk ki: *A szomszédéktól a ki valami kerítéselemeket mit csinál? Hát ez nem megy. Itt szemmel láthatólag nem lehet a János, illetve hegeszt szavakra rákérdezni úgy, hogy a mondat többi részét érintetlenül hagyjuk. Kérdezhetem, hogy "ki?", de ez itt csakis az egész A szomszédéktól a János szerkezetre vonatkozhat, azaz a rákérdezés a János főnév módosítóit, jelzőit, kísérőszavait is automatikusan "lefedi". Ugyanígy kérdezhetem azt is, hogy "mit csinál?", de ez itt csakis az egész valami kerítéselemeket hegeszt részre vonatkozhat, azaz a hegeszt ige mellett a tárgyat (sőt annak jelzőjét) is lefedi. Vagyis a (2)-re pontosan úgy tudok rákérdezni, mint az (1)-re: Ki, mit csinál? A rákérdezés-próba tehát e két mondatot azonosnak mutatja. Pedig két különböző mondatról van szó!
Ezzel egy ősi ellentmondást fedeztünk föl a logika és a grammatika vagy tágabban a filozófia és a nyelvészet között. A filozófia (s annak része, a logika) a világot kívánja megismerni, a nyelvészet viszont a nyelvet. A logika éppen lehántani kívánja a nyelv sallangjait a mondatokról, hogy tiszta ítéletté alakíthassa őket. A logika azt mondja, hogy a (2) alanya ugyanúgy János, és az állítmánya ugyanúgy hegeszt, mint az (1)-é, hiszen a két mondat ugyanarról az eseményről számol be: ugyanaz a személy csinálja ugyanazt, csak éppen a (2)-ben néhány részletet is elárulunk - ám ezek mellékesek, "akcidentálisak" (= véletlenszerűek, tehát járulékosak), a logikai-filozófiai lényegen nem változtatnak. A logika síkján az (1) és a (2) valóban azonos szerkezetű, egy alanyból és egy állítmányból áll, s az részletkérdés, hogy ezek az összetevők egyszavasak-e, avagy többszavasak.
A nyelvészet pont fordítva dolgozik. A nyelvészt a mondatokban nem a "mit" érdekli, hanem a "hogyan". Nem azt vizsgálja, hogy mondataink mit közölnek, hanem hogy hogyan teszik ezt. Számára fontos, hogy az alany vagy az állítmány nyelvileg több szóból is állhat: [János] [hegeszt]. [A szomszédéktól a János] [valami kerítéselemeket hegeszt]. [Az ide-oda rohangáló ronda fehér kutya] [ugat]. Megállapítjuk tehát, hogy a mondat fő összetevői nyelvészetileg is az alany és az állítmány, csakhogy ezek nem szavak, hanem szószerkezetek. Az alany például olyan szószerkezet, melyre ki?/mi? kérdőszóval lehet rákérdezni. Az számunkra véletlen határeset, ha egy szószerkezet egyetlen szóból áll (mint az (1)-ben a János szószerkezet), ez minket ugyanúgy nem zavar, mint a matematikát az, ha egy polinom csak egy tagból áll, attól az még polinom és nem "mononom". Az alany tehát nem szó, hanem szószerkezet, méghozzá olyan, amelyet főnévi csoportnak (latinosan "nominális frázisnak", NP-nek) nevezünk, mivel tipikusan főnevet tartalmaz. Néhány ilyen NP: [János], [csapataink], [én], [a szomszédéktól a János], [az ide-oda rohangáló ronda fehér kutya].
A logikai elemzés rávetítése a nyelvre romboló hatású, ugyanis a logikát éppen a nyelv nem érdekli, ahogy a matematikát se érdekli, hogy a 26-ot husz-on-hat-nak vagy sechs-und-zwanzig-nak mondom. Mit is mondtunk fent? "Az alany az, akiről mondani készülök valamit, az állítmány meg az, amit állítok róla." Ez a klasszikus logikai definíció; ám ha a nyelvre próbáljuk alkalmazni (mint sok jámbor nyelvtantanár), abból nagy baj lesz, mert e szerint a (3) Mátrait ki fogják rúgni mondatban a Mátrait az alany, hiszen őróla készülök mondani valamit: azt, hogy ki fogják rúgni. A nyelvészet ez ellen tiltakozik: itt a Mátrait nem alany, hanem tárgy, az alany pedig a ki nem fejezett "ők" vagy "valaki(k)". Persze ha ugyanezt úgy mondtuk volna, hogy (4) Mátrai ki lesz rúgva, akkor valóban a Mátrai lenne az alany. No de, neveti el magát a logika, ez a két mondat ugyanazt jelenti, akkor ugyanolyan szerkezetűek! Mindkét mondatban Mátrairól állítok valamit (méghozzá ugyanazt)!
Ilyenkor kell keménynek lennünk. A nyelvészt kevéssé érdekli, hogy ez a két mondat ugyanazt jelenti-e: őszerinte igenis más szerkezetűek. A nyelv éppen attól érdekes, hogy ugyanazt a dolgot többféleképpen tudja kódolni, s a nyelvészet tárgya e kódolás maga. Mátrait a (3)-ban tárgyként, a (4)-ben alanyként kódoltuk. Hiába elégíti ki a Mátrait szó a (3)-ban a logika alanydefinícióját ("akiről mondok valamit"), mégsem lehet nyelvtanilag alanynak nevezni. Először is, -t végződése van, s a magyarban alany ilyet nem kaphat. Másodszor, nem kormányozza az ige számosságát: az egyes számú Mátrait mellett a többes számú fogják igealak áll, márpedig az alanynak számban egyeznie kell az igével. Ez a (4)-ben így is van: Mátrai + lesz; és ha Mátrai helyett Mátraiék állna, az ige lesznek-re váltana. Ez is bizonyítja, hogy a (4)-ben valóban a Mátrai az alany.
Az iskolai oktatásban, nagyon helyesen, a gyerekeknek a logikus gondolkozást igyekeznek megtanítani. Csak ennek nem a nyelvtanórán kellene történnie, mert nyelv és a logika két örökké civódó istennő (bár abban egyetértenek, hogy Mátrainak mennie kell).
