Bankolni muszáj
Akár így is summázható a Postabank eladásának sikertörténete. Meglehet, a kétfordulós versenyben százmilliárdra felpörgött vételárból tíz-húsz az ÁPV Rt. és az OTP "trükközésének" köszönhető, ami miatt nemrégiben éppen e hasábokon róttam meg az állami privati-zációs szervezetet. Most szégyell-hetem magam, amiért, ha rajtam múlik, megfosztottam volna az autóstársadalmat néhány kilométer autópályától, amely most terven felül épülhet meg a terven felüli bevételből. Hiszen ha az első fordulóban versenypolitikai megfontolásból kizárták volna az OTP-t (ami a pályázati kiírás szövege alapján tökéletesen indokolt lett volna), akkor a biztos győzelemre törő osztrák Erstének talán nem kellett volna ilyen mélyen a zsebébe nyúlnia. De még jobban szégyellném magam, ha az árfelhajtó akció rosszul sült volna el, és végül az OTP veszi meg a Postabankot. Ha mondjuk a bolgár hatóságok megvétózzák a magyar bank monstre bulgáriai vásárlását, és így megmarad az arra költött 311 millió eurója (úgy 75 milliárd forint), amiből bőven ráígérhetett volna az Erste százmilliárdjára.
Akkor most nemcsak a Postabank jól csengő (khm) neve tűnne el örökre a magyar banktörténelem süllyesztőjében, hanem összes fiókja és szolgáltatása. Akkor lenne egy, a Postabank ügyfeleivel is megizmosodott OTP-nk, amely immár a lakossági piac felét uralva még jobban a nyeregben érezhetné magát. Nem szeretnék senki életébe betolakodni szűkebb szakmámmal, de most nem bírom megállni, hogy ne hozzak elő egyetlen aprócska (na épp ez a bökkenő!) számot kutatói munkásságomból: -0,03. Ennyi, vagyis kereken nulla a lekötött betétekre fizetett kamatok és a pénzpiaci kamatok változásának együttmozgását mérő korreláció az OTP esetében, miközben a többi banknál 0,36 és 0,71 között van ez az érték. Ami azt jelzi, hogy a magyar bankpiac ura nem sieti el a dolgot, amikor rezdül a pénzpiac, föl- vagy lemennek a kamatok: előbb szunyókál egyet, meguzsonnázik, komótosan megtisztítja szemüvegét, farigcsál egyet ceruzáján, és csak akkor ír le új számot, amikor már minden más bank átárazta betéteit, vagy még akkor sem. A monstrebank megteheti, hogy rugalmatlan legyen, hiszen jól tudja: nála csak a bankváltás fáradalmaitól ódzkodó ügyfél tohonyább.
De azért ne higgyük, hogy csupán az OTP versenyben maradása tornászta fel csillagászati magasságba a Postabank árát! A bank elnöke már e lapban is előadta, micsoda buli manapság egy ilyen jól szituált bankhoz jutni, mint amilyen a lakosság körében népszerű Postabank, egy ilyen jól szituált országban, mint amilyen a miénk. ` persze érthető eufóriájából kifolyólag kicsit eltúlozta a dolgot, és majdnem elhitette velünk, hogy a vételár a mi nagyszerűségünket meg a magyar gazdaság prímaságát minősíti, de azért sok igazságra is rávilágított. Mert bár más jelek azt mutatják, hogy mi, magyarok, éppen leértékelődőben vagyunk, hiszen az ún. működő (vagyis munkahelyet teremtő, bérjövedelmet, adót generáló) tőke újabban inkább kipucol kies országunkból, mintsem idetelepülne, azért még maradtak külhonból is méltányolható értékeink. Termelőként már kicsit drágák vagyunk (ahhoz képest meg nem elég jók), de fogyasztóként van bennünk perspektíva. És különösen banki ügyfélként. Hiszen a legújabb korban nemcsak hajózni, de bankolni is muszáj.
Mi, magyarok, ma még csak ímmel-ámmal bankolunk, messze elmaradva a csehektől, szlovákoktól, szlovénektől, és még messzebbre az osztrákoktól, olaszoktól, németektől, hogy csak a magyar testhez és lélekhez közel álló népekről beszéljünk. Hogy ez miért van így, nemzetközi tudományos konferenciák tárgyát képező rejtély, de így van, annak ellenére, hogy a nagyfokú lemaradást se gazdaságunk, se bankrendszerünk állapota nem indokolja. Amíg a tudósok (kis pénzért) megfejtik a talányt, a náluk gyakorlatiasabb bankok megpróbálnak nagy pénzt kovácsolni belőle.
Az Erste és Postabankért szintén sokat (de nem eleget) ajánló versenytársak nyilván arra bazíroztak, hogy egyszer majd a magyar is ráérez a bankolás ízére. Nem reménytelen a dolog, hiszen a bor- meg a sajtkultúra is hogy felfutott az elmúlt években: az ember ma már félórákat hezitálhat a legközönségesebb közért pultjainál, mielőtt kiválasztja az éppen gusztusára valót. Ami ékesen bizonyítja, hogy fogyasztóként azért fejlődőképesek vagyunk. Ha acélt, cipőt és csipet már nem velünk gyártatnak is a tőkeerős multik, azért fogyasztói piacnak mi is megtesszük. Minél kifinomultabban választjuk meg sajtunkat és a hozzá illő bort, annál gyakrabban nyúlunk majd mi is a bankkártyánkhoz, utalgatunk ide-oda, veszünk föl hitelt, forgatjuk pénzünket, már ha van. Ebben reménykedhettek a Postabankra licitálók, amikor magasra srófolták a vételárat.
No meg a kapuzárás előtti pánik is munkálkodhatott bennük. Arra gondolhattak, hogy ha most nem tudnak jó mélyen behatolni a (majdcsak többet) bankoló magyar nemzettestbe, akkor örökre elvesztik képességüket. Mármint arra, hogy ők szerezzék meg az új, esemesen edzett, wapolásra is felvértezett nemzedékkel gyarapodó ügyfélpiac növekményének lehető legnagyobb részét. Még mielőtt elszabadul a pokol, és itt terem valamely, a határon túl már lesben álló, unióbeli nagy bank, amely csak arra vár, hogy leomoljon a vasfüggöny utolsó darabja. Jövőre, amikor már hosszas engedélyezési tortúra és külön tőkekövetelmény nélkül bejöhet a magyar piacra az unió bármely tagországában bejegyzett bármely pénzügyi szolgáltató, akkor tényleg jól jön a postafiókokkal felszaporított, kiterjedt hálózatával fizikailag is jelen lévő bank. A nemzeti bankrendszerek utolsó bástyáját mindenütt a lakosság és a kisvállalkozások jelentik, amelyek a legtovább képesek ellenállni a határokon átnyúló bankolás csábításának. Ezt a felismerést tükrözte a Postabankért vívott ádáz harc, nem többet.
