Politikai kultúra
Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy a politikai kultúra nevében egy olyan ember pozícióját védelmezzem, aki maga is sokat ártott a politikai kultúrának. Szász Károly magánmegnyilvánulásai korántsem erősítették bennünk azt a képet, amit egy tekintélyes, független intézmény elfogulatlan vezetőjéről alkotnunk illene. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökeként a személyéhez kapcsolódva azonban nem kerültek napvilágra olyan súlyú mulasztások, amelyek kellően indokolhatták volna visszahívását.
Mert az gyengécske indok, hogy az elnökben nincs meg az együttműködési készség a kormánnyal, hiszen a törvény csak beszámolási kötelezettséget ír elő számára (amit minden évben rendre teljesít is), baráti ebédeket, közös családi kirándulásokat viszont nem. Az is gyönge érv, hogy az előző ciklusban a felügyelet nem akadályozta meg az állami pénzek kisíbolását az MFB-n keresztül, hiszen a banknak álcázott képződményt direkt formálták olyanná, hogy kikerülhesse a bankokra érvényes szabályokat. A K&H brókerügyében pedig nehéz addig elmarasztalni a felügyeletet, amíg azt sem tudjuk, miért nem tárták föl a csalást a bank belső ellenőrei, vezetői, könyvvizsgálói és tulajdonosai.
A törvényes visszahívás ötletét így kénytelen volt elvetni a kormány. A mindenre elszánt politikának azonban nem lehet ilyen kicsinyes akadálya. Végső megoldásként mindig ott van a törvénymódosítás, amellyel a szervezet átszabható úgy, hogy megszűnjék az eltávolítandó célszemély posztja. Nem túl elegáns dolog, hiszen éppen azért szól hat évre a PSZÁF-elnöki mandátum, hogy erősítse a felügyelet kormánytól való függetlenségét, de egy feles törvényt bármikor jogszerűen módosíthat a kormánytöbbség, legfeljebb újabb szöget ver a jogállam koporsójába. Volt már ilyenre példa, és most már kétségünk sem lehet afelől, hogy lesz is.
Lehetne persze szakmai vitát folytatni arról, hogy milyen is egy pénzügyi felügyelet ideális irányítási struktúrája, és még az is lehet, hogy éppen a most kiagyalt megoldás kerülne ki győztesen. Ilyen eszmecsere azonban (tudtommal) nem folyt, igaz, ezt a kormány sem állította. Nemzetközi példákra nehéz lett volna hivatkozni (dicséretükre legyen mondva: nem is hivatkoztak), mert ahány ország, annyiféle felügyelet. (A német felügyelet irányítási szisztémája például kísértetiesen hasonlít a mai, még nem módosított magyarhoz. Ott is vannak időnként problémák - még böhöm nagy bankok is keveredtek már pénzmosási ügybe -, de ezért nem a felügyeletet szervezték át.)
Arról sem folyt (tudtommal) szakmai vita, hogyan is kell értelmezni a felügyelet függetlenségét, amely papíron éppoly kőbe vésett elv, mint a jegybankoké. "A felügyeleti intézkedések integritása megköveteli, hogy a felügyelet mindennemű politikai befolyástól független legyen" - fogalmazta meg már 1998 nyarán a független szakértőkből álló európai pénzügyi szabályozási bizottság. Hogy ez az elv az unióban sem érvényesül olyan következetességgel, mint a jegybankoknál, nem jelenti azt, hogy a betétesek és befektetők érdekében megkövetelt felügyeleti függetlenség ne lenne éppolyan fontos, mint az árstabilitást szolgáló jegybanki függetlenség. Pláne egy olyan országban, mint a miénk, ahol sok tízmilliárdot spórolhattunk volna meg a Postabank mentési költségéből, ha a pénzügyi felügyelet nagyobb függetlenséget élvez, és több jogosítvánnyal rendelkezik 1995-98 között.
Az Orbán-kormány kétségtelenül sokat tett a jogállamiság rombolásáért, de az mindenképp a javára írható, hogy az 1999-ben elfogadott PSZÁF-törvény a korábbinál egyértelműbbé tette a felügyelet feladatait és felelősségét, és növelte a függetlenségét. Ezt akkor is el kell ismerni, ha Orbán Viktor éppen személyes tanácsadóját javasolta a felügyelet elnöki posztjára, amivel rögvest kérdésessé tette, hogy komolyan veszi a függetlenség eszményét. Bár emiatt igencsak álságos a mai ellenzék látványos felháborodása a törvénymódosítás miatt, még ez sem hatalmazza föl a mai kormányt arra, hogy megkerülje az elnök visszahívásának törvényes útját.
Azt is érezzük, mennyire álságos a jegybank elnökének kiállása a felügyelet függetlensége mellett, hiszen ő volt az, aki - még pénzügyminiszterként - évekig vegzálta a (papíron szintén) független jegybank akkori elnökét, és mindent megtett azért, hogy idő előtti lemondásra bírja. Szász-ügyben most mégis ő áll az igazság oldalán, bármennyire túlzó is az a megállapítása, hogy az átszervezés egyenesen a pénzügyi stabilitást veszélyeztetné. A törvénymódosítás visszavonását szorgalmazó MNB-közlemény azért megfontolandó szakmai érveket is tartalmaz, függetlenül attól, hogy van-e sanda politikai szándék mögötte. Ha megalapozott lenne is Gyurcsány Ferenc összeesküvés-elmélete a kormányhatalom megbénításán munkálkodó, ellenzéki vezetésű közintézmények (ügyészség, közmédia, jegybank, pénzügyi felügyelet) aknaásásáról, az sem indokolná, hogy a jogállami norma felrúgásával szabaduljon meg a kormány az állítólagos összeesküvés résztvevőitől.
Az ellenzék banánköztársaságról beszél (azt persze gondosan elhallgatva, hogy ők maguk is sokat munkálkodtak ezen), meg balkáni állapotokat emleget. Mintegy ezt illusztrálandó, a Világgazdaság a PSZÁF-törvény módosításának tervével egy lapon számol be a török bankfelügyelet elnökének lemondásáról, aki azzal indokolta távozását, hogy az új kormány folyamatosan nyomás alatt tartotta őt (úgy látszik, rosszabbak voltak az idegei, mint a mi Szászunknak). Ma már tudjuk: az EU illetékese nem kíván szót emelni a magyar felügyelet ügyében, még ha korábban kiszivárogtatott is némi neheztelést. A most napvilágra került országjelentés ebben a műfajban úgyis az utolsó, így attól sem kell félni, hogy emiatt szégyenpadra kerülne országunk.
Úgyhogy minden rendben. Az újabb légypiszok az amúgy sem makulátlan politikai kultúránkon meg kit érdekel?
