A külföldi vízhorgász
Lepakol hatos méterrel mellém, és jön, mondja: heló, kezet rázunk, rátámaszkodik a vállamra, és valahol a flamand-kínai nyelvhatáron megszólal. Először őszintén mutatom, hogy nem értek semmit, de hogy a szóváltás gördülékeny legyen, hagyom az őszintét másra. Vágom a pofákat, amiből azt olvas, amit akar: bólogatok igennel, nemesen rázom a fejem, jobb szemem becsukom, orrom felhúzom, ajkamat biggyesztve lógatom az állam. Ahá!, mondja. Hirtelen bevillan, ez egy velem szórakozó magyar? De nem: kipakolja botját, a soha nem látott márkafélét, visszajön, megkóstolja a kukoricacsalim, s már nyújtanám a csontit meg a gilisztát is, mikor kissé sértődötten jelzi, ennyire hülyének ne nézzem, a tréfát pedig messziről kerüli.
Első dobása: keresztül mindkét zsinóromon. Csóválom a fejem, pajtás, rúglak rögtön ülőhelybe, hogy az apartmankiadó házigazdád, az, aki levesz, mint a véres rongyot, az se ismer rád. Rezzenéstelen kihúzza, mintha furcsállná e helyi szokást, akárha náluk az a lényeg, minél többen és jobban összegabalyodni a horgászidény végén, így halínség esetén is marad mivel ütni az időt. Na, akkor újra bedob egy hosszú rezgőspiccet meg egy úszóst. Utóbbin kéri, állíjjam be néki az eresztéket, mer` ő be nem megy ebbe a hidegbe nézni a vízmélységet. Beállítom, s kifordított tenyérrel jelzem, legyen mára ennyi elég a helyi horgász-foglalkoztatásból. Bezúzza a rezgőt is, csakhogy annak mozgó végét felém irányozza, közvetlen mellettem rezeg a spicc, így hát joggal érezem: ez az ember folyton engem néz. Nézi a rezgőt, de néz az engem is; az úszó meg a hullámsírban heverész. Na mármost nincs kapás, semmi, dobálgat a lelkem, aztán meg odajön, szó nélkül gyúr pár gombócot az én anyagomból, reménykedve dobálja befelé, s mindvégig marad a flamand-kínai nyelvi vonalon. Aztán a kishalas vödrömbe szépen mossa kezeit, az arcom eközben leír vagy száz botütést.
Az ember annyira tud csodálkozni, hogy közben tűr. Aki nem tud csodálkozni, annál nulla tolerancia. Tűrök, mint az anyamedve, akitől folyton elnézést kérnek a gyerekei: bocs! Ezért is.
Várom már, csak-csak elunja a fickó, de akkor meg elkezd szellemezni. Mutatja a kezét, hogyan veszi ki a csapszeget a gránátból, dobja be a vízbe, robban, mutatja, mennyi döglött hal jőne föl így. Hülye vagy te, pajtás, nem horgász, mondom totál hazai nyelven, mire újabb fantomgránát száll a vízbe, azt hiszi, nem értem, hogy itt még nem fogtak halat barom honfitársim hadászati eszközökkel. Aztán harmadszor is eljátssza, de már nem nézek oda, hátha náluk se megy a közönség nélküli színház. Csönd: kiváló pedagógus lehetnék, ha majd egyszer elhagy a gyerekkor. Ám kisvártatva jön az újabb mutatvány.
Hattyúk szállnak párban, s ő jelzi, ha nincs hal, sebaj, le kell lőni a madarakat, aztán nyam-nyam. Ezekkel a szavakkal beszél: nyam-nyam! Infantilizmó? Teszem fel a kérdést, mire a válasz: jön egy korcs eb, arra is: nyam-nyam! Jön egy macska: nyam-nyam! Belelendül: jön egy öregasszony: nyam-nyam!
Az ilyen ember arcába keresztet szokás tartani, fülére fokhagymát kötni gemkapoccsal, s ha a csalán is segít, hát hónaljban megmozgatni nála.
De félre az előítélettel, nekem is lehet rossz napom, amikor a kommunikáció társzekere ellenemre fordul. Volt már rá példa, róla csöndesen hallgatunk.
Akkor megint gondol egyet a külföldi horgász, s ha széllel szemben nem, hát mentében: átszerel a keskeny móló másik oldalára, s oda dobálja a cuccost. Ott bokáig ér a víz, fél szemmel pislogok, de úgy suhogtatja az úszós botot, hogy szinte reszketek, centiken múlik, hogy horgára nem akaszt a lendület. Hö-hő, mondom erre, mint mikor beindult lovakat fékez a tulaj, de már késő: vagdalkozik, dühös. Az eredmény nem marad veszteg: be is szakad mindenestül.
Utolsó felvonás: jön, túr a készletes ládámban, hogy újra szerelje a botját. Azt a bánatos zsírgombócát! Mit képzel ez? Nó, mondom univerzálisan, hogy egy ciborg is megértené. Ismétlem: nó! Előtör belőlem, a játszi gyerekből, a laza izomú férfi, aki birtokháborítás okán elnáspángolná ezt a szemtelen külföldi horgászt, aki úgy vesz részt a móló szerény napi életében, mint gőzmozdony a libalegeltetésben. Csakhogy itt már nincs megállás: előveszi a bukszát, mutatja, fizet, pénzért adjam oda a fölszerelést. Nó, ismétlem, mint egy bivaly most már, s vastag vérerek feszülnek a szemgolyómnak, mint mindig, ha valaki bankókat lobogtat a szélben dolgokat megoldani. Nó, mondom mint százezer watton a basszusgitár, szememben az egyik ér elpattan, és spriccel az arcába a nedves vér. Hu! Innen már lehet tudni, milyen szellemű filmművészeten nevelkedtem: nyugodtan ültem vissza a székre, mint vaskos tehén a vetett franciaágyra. A külföldi horgász dühödten összepakolt, köszönés nélkül indult haza. Lehet, még ma is megy, ha a sorompón be nem hajtott a pirosba.
