Azon kapta magát: dúdol, meghülyültem, mondta: dúdolok. Igen, suttogta, így kezdődik: a tegnapira is azt hittem, de ez most tényleg az. Pengét. Kést. Kötelet. Patakokban izzadt, forgott alatta a kerevet. A tagjai ólomnehezek. Tudta, most megváltás minden bevégzett mozdulat. Erőt gyűjtött. Körbenézett, mibe kapaszkodhat, semmibe. Vigasztalan szobabelső, fekete képernyő, diszkrét lámpafény. Aha. A kispárna, igen. Úgysem ment vele hosszú órákon át semmire. Minden izmát megfeszítve benyúlt a gerince alá, s kibaszta a parkettára, megy ez, na ugye. Az ép ész talaján állok. Cselekvőképes vagyok. A következő feladat, hogy fel kell innen állnom, és el kell érnem az ágyamat, hogy a reggel ott találjon, amikor a vekker révén eljön a pillanat, amit annak a mázlista Keszi bácsinak - jósorsának kegyelménél fogva - egyáltalán nem kellett megismernie.
És akkor ott, történetünk ezen pontján, megindult az öldöklő küzdelem: a Küküllő utcai hadművelet. A fejben fanfárok, kürtök, trombiták zúgtak, legalább száz vonós dolgozott, a kórus is rákezdte, izmos karok verték az üstdobot. Két kezével megemelte, s letolta az egyik lábát, a térd becsuklott a gravitációtól, a talp talajt fogott. Előre, katonák! Utánam, magyarok! A pamlag széle felé csúsztatta a segget, megbillent, de visszafogta: hopp, hopp, lassabban a testtel, mindjárt lefordulok; azt meg már, hogy felálljak a földről, ne kívánja senki - fejen ne álljak? táncot ne járjak? -: az már tényleg meghaladná a rendelkezésre álló képességeket. Fejjel rohanok a falnak, nincs felépítve a stratégia. Először is fel kellene ülni. Ez helyesnek tűnt, elméletben, de nem működött a hasizom. Patthelyzet volt. Gondolkodott. S ez jó volt, mármint gondolkodni, mert az agymunka akkor is konstruktív elemet vitt a buliba, ha történetesen semmire sem jutott. Felhúzta az ágyon maradt térdet, de ez hülyeségnek bizonyult: a kitűzött cél szempontjából semmivel sem volt előrébb vele. Mindegy, mondta, nem jött be, de megpróbáltam, s kinyújtotta megint. Láthatod, csinálom, kedves démonom, dünnyögte, titkon azt remélvén, hogy bámulatos akaraterejét látva hálásak lesznek a neurotranszmitterek, s a tettvágy elismeréseképp otthont adó gazdájukat egyensúlyi zavaruknak azonnali, fegyelmezett helyreállításával jutalmazzák meg. De sajnos, mint kiderült, nem olyan fából faragták a neurotranszmittereket, hogy csak úgy, ennyiért, holmi felhúzott térdekért minden kósza nyavalygónak jutalmat osztogassanak: ekképpen hősömnek nem maradt más választása, mint a P. Mobil szigorával rádörrenni önmagára, belátván, hogy a csata állóháborúvá merevedett. Menj, az úton menj tovább, énekelte háton fekve, két ujjal V betűt formálva, miközben minden erejével lendületet vett, s a pamlagról lefordulván kemény koppanással térdre esett.
Ott állt, négykézláb, a kisasztal tövében, a pormacskákat nézte, aztán pedig a szőnyegrojtokat. Ebből a távlatból egyre távolibbnak tűnt az emeleti hálószoba: innen nézve a megváltó, öntudatlan ájulással kecsegtető édes álom adekvát színtere egyenesen kozmikus magasságokba emelkedett.
