Legát Tibor: Pop

  • 2003. október 16.

Egotrip

Ha most elmondanám az öszszes bánatom, hullana minden. Az egykor kedves dolgok is, tűhegynyi villanások, jól összerakott hangok, néhány sor, ami egy-egy szent pillanatban a hangulatotokra rímelt. Érjétek be annyival: most nem. Azt hiszem, soha többé. Képzeljetek el egy felfújható dobozban vergődő alakot, aki kapaszkodna izomból, fondorlattal, akárhogy, de fogytán az ereje, a türelme, hite pedig sohasem volt. Próbálja másodszor, harmadszor, talán ezredszer is, persze feleslegesen, mert ahelyett, hogy odafigyelne és megcsinálná, inkább magyarázatot keres: csúszik a fal, nedves a műanyag. Végül feladja.
Ha most elmondanám az öszszes bánatom, hullana minden. Az egykor kedves dolgok is, tűhegynyi villanások, jól összerakott hangok, néhány sor, ami egy-egy szent pillanatban a hangulatotokra rímelt. Érjétek be annyival: most nem. Azt hiszem, soha többé. Képzeljetek el egy felfújható dobozban vergődő alakot, aki kapaszkodna izomból, fondorlattal, akárhogy, de fogytán az ereje, a türelme, hite pedig sohasem volt. Próbálja másodszor, harmadszor, talán ezredszer is, persze feleslegesen, mert ahelyett, hogy odafigyelne és megcsinálná, inkább magyarázatot keres: csúszik a fal, nedves a műanyag. Végül feladja.

Állok a tükör előtt, bámulom az ideges öregembert. A vén faszt, akinek soha nem volt egy őszinte gondolata. Még egy rendes álarcra sem futotta. Hártya feszül a szemére, nyoma sincs bölcsességnek, belenyugvásnak, tapasztalatnak, de még élménynek sem. És ha jobban megfigyelem, látom a folytatást. Hamarosan löttyedni kezd, aztán egyre jobban fájni, és egyre inkább. Nincs ebben semmi különös: ott, a végén, a második félidőben már csak a kitapintható és megragadható szenvedés szolgál örök serkentővel. Az önsajnálattal.

Legyen akkor inkább a halál! Kell nekem, hogy később fájjon? Ráadásul jól? Tudom, nagyon unjátok már, de nem logikus? Úgyis annyit gondolok rá, akárhány tökéletes megoldást kitaláltam. De tapasztalatom is akad: száz évvel ezelőtt átéltem, milyen a szégyenletes kudarc. Még az ellenségemnek se. Vascsővel, gyomormosással, hideg vizes zuhannyal húztak vissza: "Ébresztő, geci, miattad kell dolgoznunk!" Letépték a ruhámat, koszos gézzel kötöztek az ágyra, katétert dugtak belém. A legszemetebb gyógyszerekkel töltöttek. Mielőtt elaludtam, a lelkemre kötötték: "Csak gyáva buzik csinálnak ilyet. Férfiak soha."

Mit tehettem volna? Talán majd most!

Látjátok, máris jobb a hangulatom. Ahogy egy jótékonysági gálán könnyfakasztó dalt a beteg gyerekeknek, úgy küldöm nektek, beteg gyerekeknek ezt a kis tettet a kórházba. Hogy mindenkinél jobban gyűlöljetek, és amikor végre feladjátok, és belém rúgtok még kettőt, jusson eszetekbe, száz évvel ezelőtt is fölöslegesen dolgoztatok. Anyázzatok csöppet, ígérem, nagyvonalú leszek. Megbocsátok, és tiszta szívből sugárzom felétek a szeretetet. "Béke van, nyugodjatok meg! Lazítsatok! Mossatok kezet, igyatok egy kávét! Tegyetek fel egy jó lemezt!"

Ugye világos? Ami most következik, kihívás, próbatétel, reváns. Ki merészeli gyávaságnak, megfutamodásnak nevezni? Ki mondja, hogy mindez csak "ahelyett, hogy megcsinálná", hogy "magyarázatot keres"? Ki mondja, hogy sápad a hold?

Későre jár, lássuk a gyakorlatot!

Világoskék abroszt terítek a konyhaasztalra, telipakolom levéllel, üvegcsével, cseppentővel, ampullával. Tartalmukat színük szerint csoportosítom, szivárványt futtatok a vászonra tablettákból, pirulákból, bogyókból, kapszulákból, kúpokból. Hipóval felhőket rajzolok köré. Amikor végeztem, fekete gyertyát gyújtok - over the rainbow. Ez már nekem is kicsit bombasztikus, de egy rutinos hatásvadász ennyivel sem éri be - David Bowie Rock `n` Suicide-ját (The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars, 1972) választom mint alkalomhoz illő filmzenét.

You`re not alone / Just turn on with me / You`re not alone / Let`s turn on and be not alone / Gimme your hands / Cause you`re wonderful / Gimme your hands / Won-der-ful.

Akár a díszlet: örökre megjegyeztem.

De kezdődjék a szertartás, elkészítem a bábut. Az ént. Mozsárba kerül a szivárvány, porrá zúzom, krémszínű liszt lesz belőle, semleges. Vízzel, olajjal keverem, tejet is öntök hozzá, mézet. Végre ragacsos masszává változik, formázhatom. Amikor elkészül az egészen apró alak, meggyújtok egy füstölőt. Természetesen tömjént. Arra gondolok, milyen jó volna egy felfújható doboz, pusztán a hitelesség kedvéért.

A lényeget illetően viszont beérem egy gombostűvel. Aranyfejű, minőségi áru, ahogy a körmöm alá húzom, fénye átragyogja a szarut. Megszúrom a bábu kezét, hogy sebet ejtsek a csuklómon, és ahogy sorra veszem az ilyen-olyan testrészeket, újabb források fakadnak. Miután végeztem, gombóccá gyúrom az egészet, és lenyelem egy light kólával. Nyugodalmas, jó zenét készítek elő, Brian Eno Music For Films lemezét (1978) - a többi már odabent történik.

Helyezkedj el lazán, kényelmesen. Hunyd le a szemed, vagy engedd, hogy magától lecsukódjon. Vegyél egy mély levegőt, és miközben kifújod, engedj el minden feszültséget. Minden belélegzéssel egyre nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb leszel, és minden kilégzés egyre mélyebbre és mélyebbre visz... Csak a légzésedet figyeld. Ha gondolatok zavarnak, nem baj, ne állj ellent! Engedd el őket! A külvilág hangjai egyre tompábban és egyre messzebbről jutnak el hozzád. Minden zaj, zörej csak egyre mélyebbre és mélyebbre visz. Érzed, ahogy a jóleső nyugalom szétárad benned, feszültséged oldódik, arcod, homlokod kisimul. Most képzeld el, hogy egy csodálatos réten állsz. Nézz körül, figyeld meg a zöldellő fákat, az illatozó, színpompás virágokat. Pillants fel az égre. Szemléld gyönyörű, nyugalmat árasztó kékségét, a madarakat, akik a szabadság mámorával szelik át az eget. A nap sugárzó fényével beragyog mindent körülötted, szél simogatja bőröd. Teljesen nyugodt, harmonikus és kiegyensúlyozott vagy. Megpillantasz egy utat, ami a réten kezdődik és a távolba vezet. Indulj el! Ne zavarjon, hogy az ész nem tud elszámolni a végtelennel, fantáziád segítségével úgyis messzebb és messzebb jutszÉ Nem számít, hogy a forrás, ami mellett elhaladsz, kiszáradt, az éléskamrát, amit az értelmed keres, régen elnyelte a föld. Hiába vagy egyre gyengébb és egyre fáradtabb, érzed, minden egyes lépesed a boldogság ígéretét hozza közelebb...

Mielőtt kiszáradnék, az jár a fejemben, vajon véletlen, hogy éppen egy kivégzőeszköz a szimbóluma annak a vallásnak, amiből ez az egész...? Pop?

H

Nem csapkod szárny, amikor kiszáll a lélek, amikor minden megváltozik. De vajon ez a "minden" olvasztott magába, vagy épp fordítva, én tágultam végtelenné? (Ha még itt lennék, egész biztos, hogy az utóbbi válasz lenne a kedvemre való. Mit magyarázzam, el tudtok képzelni nagyobb tudást, nagyobb hatalmat a "mindenné válás"-nál?) Itt és most (pontosabban: ott és mindig) azonban nem számít, olyan természetes, olyan logikus. Egy összeroskadt, csukott szemű, sápadt figurát látok a kövön, vérpettyek borítják, közben andalító zene szól, de látom a szomszédot is, éppen lefekvéshez készül, benneteket, ahogy fintorogtok a szövegemen. Alig várom, hogy a nagy, sötétlő erdőbe érjek, de az örvény, ami végre beszippant, egy alagútba vezet, torkában cseppnyi fény, egyre közelebb kerülök hozzá. Mondom, megszűnt az idő, csak összezavarnék mindent, ha azt állítanám, pillanatok alatt érek a káprázatos csarnokba. Egyszerűen csak ott vagyok. Fényárban úszik az álomhotel, a terem végében üres oltár, mögötte vízesés. A zubogást hallva, kimondhatatlan érzés kerít hatalmába: megérzem, milyen lehet az elsöprő, tökéletes boldogság. Áldottnak lenni. Amikor a mindent tudás, sőt maga a minden is más jelentést kap. Alig várom, hogy kiteljesedjék. Nincs rá szó, talán a "feszület", persze egy teljesen más jelentésben. De hirtelen véget ér: ez a sokat emlegetett (...) sötétbe fordul, megdermed a víz, és egészen más történik, mint amire számítottam.

Minden maradt a régiben. Mintha minden megismétlődne, mindent újra végigélnék. Pedig már majdnem boldog voltam, hogy túljutottam az egészen. És most újra kezdődik. Látom, hol rontottam el, és mivel nem tudom jóvátenni, csak fájdalmat érzek. És nem marad ki semmi, sőt ahogy érkezik az újabb és újabb rontás, egyre elviselhetetlenebb lesz a fájdalom. Csak abban reménykedem, hogy egyszer úgyis a végére járok.

Helyezkedj el lazán, kényelmesen. Hunyd le a szemed, vagy engedd, hogy magától lecsukódjon. Most végre csend van. Csak a sötét tűnik valóságosnak, hamar megszokom. Ez lett volna a büntetés? Ennyi? Ez sok vagy kevés?Teljesen nyugodt, harmonikus és kiegyensúlyozott vagy. Megpillantasz egy utat, ami a réten kezdődik és a távolba vezet. Indulj el! Ne zavarjon, hogy az ész nem tud elszámolni a végtelennel.

És akkor kezdődik minden elölről. Minden. Nem tudom hányszor, csak azt, hogy mindig.

H

Váratlanul ér véget, kettészakad. Nem is értem. Mozdulni sem bírok, kikötöztek az ágyhoz. De amikor meglátom a legyet a plafonon, ahogy botorkál a fény felé, biztosan tudom: sohasem voltam még ilyen boldog. Még akkor sem.

Here comes the sun.

Figyelmébe ajánljuk

Meghalt Dario G

  • narancs.hu

Nemcsak a producer ment el, hanem egy szelet az 1990-es évekből is.