Egotrip

Egyszer odáig merészkedtem, hogy a fölöttünk lakónak az este és az éjszaka határvonalán pár mondatban összefoglaltam lakáskomplexumunk épületszerkezeti tulajdonságait, amely szerint e régi bérház födémszerkezete fából készült, és mint olyan, a kövér unokák hányaveti bukfenceitől rémisztő hangokat hallat, dong és dübög, mintha az ember fejét légnemű basszushangszóróval pumpálnák, egészen a fájdalomküszöbig, amely a lakás küszöbe után bárhol megtalálható a lakásban. Néhány tárgyszerű mondatom után a nagyszülők látogatóinak férfi tagja remegő ajkára a buzeráns kifejezést festette, majd közölte, ettől a pillanattól kezébe veszi az életemet, amely ily módon ettől a naptól kezdve egy sárban fetrengő kopasz pintyfiókáéval lesz egyenlő. Szóval megint beletenyereltem, de többrétű viszontválasz helyett bűvészsegédes hanghordozásban csupán ennyit mondtam udvariasan: tűnj el! A csend ezek után magától értetődött, és egészen nagy reményeket fűztem a pintyfióka életének további alakulásához.

Többnyire tizenkettő tájban indulok haza, tovább csak a tördelési napokon maradok. Ez se nem jó, se nem rossz, nem bűn, pláne nem erény - ezt csak úgy mondom, közlöm bevezetésképpen, a hiteles tájékoztatás elkötelezettjeként. Az időpontot esetleg korainak találók megnyugtatására pedig gyorsan hozzáteszem, hogy haza én tizenkettő tájban egyáltalán nem pihenni megyek, hanem a nemzet ízlését tisztítani, mert Kazinczy Ferenc 1814-ben világosan megmondta, hogy "a nemzet ízlését semmi sem tisztíthatja inkább, mint a bátor, igazságos recenziók". Ám mielőtt a tisztításba belekezdenék, értelemszerűen meg kell oldanom a hazajutást, ami a regionális adottságok okán komoly állóképességet, összpontosítást, lelki egyensúlyt s mindezek háttereként kiegyensúlyzott nemi életet igénylő komplex, embert próbáló feladat.

Ez az egy számuk volt. Vagy még egy, a bé oldalon. Na, tudjátok. Nem tudtuk. Az volt benne, hogy szép az élet, milyen jó élni, meg a tavaszi nap, a´sziszem, az is benne volt. Szép nyári nap? Tavaszi. Fák, virágok, fény? Imádok élni? Ne hülyéskedjetek, Kati és a Kerek Perec, jó szám volt. Megfejtés elnapolva, dolgunkvégezetlen távoztunk a kocsmából.

Abban azért benne van az egész magyar sors, amikor végigbiciklizem a Kerepesi úton a Keleti pályaudvartól az Örs vezér teréig, sőt igazából a Népszínház utcától a Fehér útig, szóval előbb egy kis zegzugos szoció, aztán egyenesen végig a semmi mentén, hogy végül megint legyen pár kanyar.

Nagyon nehezen áll ez most össze, amit írok, mindenféle zagyva apróság, de hát arra tartalak, kedves olvasó, hámozd ki, rakd össze, dolgozzál egy kicsit te is.

Két pszichiáter kerékpározik, az egyik befordul az árokba. Káromkodva kászálódik ki, mire a másik megkérdi: Akarsz róla beszélni?

Te Jenő, azt írja az újság, hogy ez a Gaskó nevű vasutas ölte meg a MÁV főnökét. Nem, Lujza, nem ezt írja, csak úgy néz ki. A sorok között. Meg néhány csatornán.

A karácsonyfák még köztünk vannak, mementó, mire. Ama napra.

Akkor most essék némi szó énrólam, magamról, szerénységemről, e sorok írójáról, végtére is egotrip volna ezeknek az oldalaknak a címe. Így újév felé számot kell vetni, el kell helyezni, fel kell mérni. Nos hát nekem adatott meg az a nehéz, ám szép feladat, hogy - mások mellett - e hasábokon megszólalhassak a szenvedő emberiség (és per extensionem a drogliberális médiatúlhatalmas értelmiségi intellektuellek) nevében, korholjak és dicsérjek, helyes utat mutassak, példát adjak és elrettentsek, mosolyt csaljak a szomorú orcákra, s olykor tán meg is ríkassak. Megvan bennem is, Szigeti József esztéta (nem a hegedűművész!) szép szavával, a fajspecifikus mérték, amit mondok, az tehát közösségem, osztályom, nemzetem, embertársaim nevében hangzik el mintegy, úgy vigyázzatok.

A semmi markában senyvedők kórusát hallgatom, nem énekelnek valami fényesen, jegyeztem meg, amikor a végére értek a kornyikálásnak, és leszögeztem, hogy elég legyen, netovább, ha ezt tovább folytatják, akkor kénytelen leszek idézni valamit Fodor Sándortól, jó, látom, hogy nincs vége, akkor jó: Csipike az erdő réme, meg ilyenek, ha rettegést áhít a béna, méla tömb. Pókfoci, üvöltöm, pókfoci, levettem már a poncsóm, levettem már a sálam, itt állok, mint egy indokolhatatlan, ám tűrhetetlen identitás, aki elvesztette a telefonszámát (a Müller Péter-i tanítások szerint, ahogy annak idején Kafkát magoltuk, tettük tejfogunkat számolatlanul a fülünk mögé). Most magold, szerencsétlen olvasó:

Ha kell, megváltoztatják a törvényt, ha kell, megtartják - de akkor ne jöjjenek azzal az ideológiával, hogy akkor is be kell tartani a törvényt, ha rossz. Nyugdíjra például nem akartak olyan sokat költeni, mint amennyit Hornék ígértek, úgyhogy gombnyomásra maradt a reálérték. Rendben van? Rendben. Működik a demokrácia, a törvények megváltoztathatóak. Ha azonban Deutsch Tamás azzal indokolja az általa korábban még rossznak tartott médiatörvény megtartását, hogy "ma már nincs szükség jogi normákat pótló politikai megállapodásokra, mert időközben megszületett a médiatörvény, amelyet csupán értelmezni és alkalmazni kell", akkor azzal nemcsak, khm, valótlant állít (az előző kormány a médiatörvény hatályba lépése után is konszenzusra törekedett az ellenzékkel médiaügyekben), hanem azt is üzeni, hogy akár rossz törvényekkel is megvalósíthatók a polgári kormány érdekei. (Ez utólag akár legitimálhatja is az áldott emlékű 1974-es kormányrendeletet.)

Vannak azok a kíméletes reggelek, amikor igen lassan tisztul fel a mindent beborító nyálkás, sűrű ködből az amúgy sem túl fürge agy, lépésről lépésre foszlik semmivé az, ami álomnak vagy pihenésnek utólag a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, hogy ezáltal ha nem is vigasztaló, mégis időbe ágyazott, egy-két percnyi haladékot nyújtó, valamiképp kezelhető tényként, nem pedig bárdként, célzott pörölycsapásként jusson el a tudatig a rémületes felismerés, hogy ez egy új nap, megint. Na, a mai nem ilyen volt: a karakterjegyek alapján némi leegyszerűsítéssel inkább ahhoz a típushoz sorolnám, amit én hétfői verziónak neveztem el, munkanévként, csak hogy mégis kötni lehessen az élményt valamihez, pedig egyáltalán nem csak a napok legszörnyűbbikén kell számolni vele, hanem sajnálatos módon azokon is, amelyek a hétfőt megelőzik, s bizonyos nézőpontból ugye már a kedd is ilyen. Most akkor mindezek alapján elképzelhetik, milyen volt ma hajnalban csatakosan leizzadva arra döbbenni rá sorsszerű, villámfényes tisztaságú, egyetlen irtózatos szívdobbanásba foglalt megvilágosodással, hogy itt most nem ám egy nap, egy nem sok jót ígérő hét, hanem egyenesen egy új év veszi visszavonhatatlanul kezdetét, még ha én a magam részéről arra szavaznék is, hogy ezt semmiképpen ne tegye. Hazudnék, ha azt mondanám, a pillanat váratlan volt, meglepő vagy kalkulálhatatlan, mert elkövetkeztére az elmúlt napokban számos jel utalt, amiknek alapján egy magamfajta, a meglepetést nagyon nem szerető ember helyes következtetéseket levonva, bátor előrelátással, tréningezve készülhetett. Ehhez képest teljességgel váratlan volt, hogy nem kapok levegőt, fekszem csak, mint akit áram üt meg, pedig földelt a vezeték, s az is, hogy tátogás közben fentről, ahol a tetőtér fala szögben megtörik, a számba hull egy faldarab. Kiköptem nagy ívben, s ez biztató volt, mert a nyál mennyisége életre utalt, az élet pedig, mint tudjuk, általában tettre serkent, késztetést szül -az én esetemben most azt, hogy haladéktalanul kipisiljem a tetemes mennyiségben elfogyasztott ásványvizeket.

Amikor először tértem magamhoz, a sezlony előtt térdeltem, és egy kánont vezényeltem, na, mondok, aztán felhangosítottam a világvevőt, és önkezemmel véget vetettem. Rég volt ilyen nyugodalmas szilveszter: Béla mint karmester és felelőtlen alany, valamint a hanyagolt szeretők kórusa, fel lehetne lépni vele valami dél-ausztriai rádióműsorban, ha tudnánk németül, de így kavics keltette gyűrűként omlik el a világidő csendesülő nagy taván.

Közeleg a szeretet ünnepe: alacsonyan szállnak a nyugdíjasok, még utoljára, mielőtt a fiúk megvonnák tőlük ezt a horni privilégiumot. Karácsony előtt a shopping centerek megtelnek fizetőképes kereslettel, a publicisztikarovatok mindenre képes világnézetekkel, a játékboltok pedig olyan kiskorúakkal, akik valójában kültagok a szülők fiktív bt.-jében, a Legót költségként írják le, igen, néni kérem, áfás számla is lesz, tessék csak "építészeti segédanyagot" írni.