Para

Kovács Imre: Én

  • 2000. szeptember 28.

Egotrip

Szabóné, született Földi Mása a Aszpik-bárban dolgozott. Gyűlölte a földlakókat, az állatokat és az ásványokat, gyűlölt mindent, ami mozgott, fotoszintetizált, nehéz volt, vagy egyik sem. Pultos volt, és munkaköri leírása szerint itallal kellett ellátnia a földlakókat, de egy hang megsúgta neki, hogy ez az állapot csak átmeneti, és hamarosan ő lesz a világ második legnagyobb nap- és útfestője, úgyhogy a tőle telhető igyekezettel ellátta feladatát, ám arra képtelen volt, hogy örömet leljen benne.
Szabóné, született Földi Mása a Aszpik-bárban dolgozott. Gyűlölte a földlakókat, az állatokat és az ásványokat, gyűlölt mindent, ami mozgott, fotoszintetizált, nehéz volt, vagy egyik sem. Pultos volt, és munkaköri leírása szerint itallal kellett ellátnia a földlakókat, de egy hang megsúgta neki, hogy ez az állapot csak átmeneti, és hamarosan ő lesz a világ második legnagyobb nap- és útfestője, úgyhogy a tőle telhető igyekezettel ellátta feladatát, ám arra képtelen volt, hogy örömet leljen benne.

Mása kiválasztott volt, de erről a vendégségbe érkező földlakók nem tudtak, ezért viselkedéséből azt a helytelen következtetést vonták le, hogy akkora paraszt, mint ide Diósgyőr. Pedig ha sejtették volna, hogy Mása nem önként választotta ezt a foglalkozást, hanem besorozták, megbocsátóbbak lettek volna vele, és talán sajnálták volna is. Hiszen Mása egész leánykorában arról ábrándozott, hogy világítótornyot fog őrizni egy szirtfokon, ahol csak a szél zúgása hallik, és a sziklákon megtörő hullámok zaja. Így azonban folyton fogadásokat kötöttek, hogy ugyan mikor kattan már be, mikor bassza hozzá az egyik földlakóhoz a diólikőrös üveget.

A történet szomorú, de talán tanulságos. Mása kamaszként nagyon szeretett a kikötőben sétálni, és egyszer megismerkedett egy jóképű matrózzal, aki azt javasolta, hogy igyanak meg egy szamócaszörpöt a Belező nevű kávéházban. Mása elfogadta a meghívást, és amikor felébredt, megmutatták neki a szerződést, amit részegen aláírt, hogy huszonöt évig pultoslány lesz.

Nos, ebbe a helyzetbe csöppent bele Béla a Kövér Nyúllal, hogy Unicumot reggelizzen. Belépett és köszönt. Mása éppen egy unicumosüvegbe töltötte át a Z-keserűt, majd eresztett rá egy kis rumot. Közben arról ábrándozott, hogy egy toronyban ül egyedül, és esténként kikapcsolja a fényszórót, hogy a hajók zátonyra fussanak. Már hetek óta vérrel álmodott, hideg verejtékben ébredt, és a tükör előtt csak annyit mondott: Ölni.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.