Már a második államférfiúnk közölte a Nyugattal: az Európai Unión kívül is van élet. Miután büszke miniszterelnökünk elsütötte általános megrökönyödést kiváltó bonmot-ját, úgy látszik, karakán pénzügyminisztere sem akart lemaradni a "ki a legény a gáton" versenyben. A bécsi Kuriernak adott nyilatkozatában ismételte meg főnöke szavait, bizonyítékul arra az állítására: nem lenne a világ vége, ha elodáznák Magyarország EU-felvételét. Merthogy a vak is láthatja, milyen szépen fejlődünk, gyarapodunk az unión kívül is.

Méltóság

Már a második államférfiúnk közölte a Nyugattal: az Európai Unión kívül is van élet. Miután büszke miniszterelnökünk elsütötte általános megrökönyödést kiváltó bonmot-ját, úgy látszik, karakán pénzügyminisztere sem akart lemaradni a "ki a legény a gáton" versenyben. A bécsi Kuriernak adott nyilatkozatában ismételte meg főnöke szavait, bizonyítékul arra az állítására: nem lenne a világ vége, ha elodáznák Magyarország EU-felvételét. Merthogy a vak is láthatja, milyen szépen fejlődünk, gyarapodunk az unión kívül is.

Hogy az ilyen bölcs kijelentéseket a méltóság megnyilvánulásának látjuk-e, vagy valami kevésbé felemelő tulajdonságénak, pusztán nézőpont kérdése. Örökifjú, örökmosolyú öreg barátom lepett meg a minap kérdésével, spanyolországi kiruccanásomból hazatérve. Hogy én is úgy látom-e, mint ő: a spanyol emberekben van valami méltóság. Hát, hebegtem, így is lehet fogalmazni, bár amikor a madridi szállodaportások egyheti vendégeskedésem után sem köszöntek nemhogy előre, de vissza se, nem éppen ez a minősítés ötlött az eszembe. Sokkal inkább a bunkóság.

Meglehet persze, bennem van a hiba. Én itt pincérnemzetben (© Csurka István) nevelődtem, a spanyol világfiak, úgy látszik, nem. ´k anyanyelvi szinten beszélnek egy világnyelvet, én jó, ha török egy másikat. ´k ott valódi Murillo-képekben gyönyörködhetnek napestig, én itt a 44 milliómért is csak egy utánzatot kaphatok. ´k ott belefulladnak a Goya-festményeikbe, én itt négy évtizede egyetlen képét csodálhatom élőben. Ott a tekintélyes Banco Bilbao Vizcayának sem derogál kiterjedt országos fiókhálózatát arra használni, hogy belépőjegyet áruljon a granadai Alhambrába, megkönnyítve a messziről jött turisták bejutását a mór kultúra látogatóktól túlterhelt fellegvárába. Itt évi négymilliárdnyi közpénzért törik fejüket az országimázs-központban, miként is lehetne öregbíteni országunk hírnevét, aztán mégis beérik Heineken-vöröscsillag- és hamburger-rakéták fellődözésével nemzeti ünnepünkön.

Ott a salamancai diákok majd nyolcszáz éves egyetemük padjait koptathatják, a budapestieket folyamatosan fosztják meg történelmi épületeiktől. Mi itt örülhetünk, hogy Szent István koponyadarabjának megtekintéséért legalább az idén nem kell Dubrovnikba zarándokolnunk, ők az inkáktól és majáktól rabolt kincsekből templomok százait aranyozhatták-ezüstözhették be, jobb napokat megélt mecseteket és zsinagógákat díszíthettek fel cifra ruhás Jézusaikkal, Szűz Máriáikkal, egyedülállóan pompázatos retablóikkal. ´k már jó ötszáz éve végérvényesen megoldották arab- és zsidókérdésüket, írmagját sem hagyva a más vallásúaknak. Mi még erre sem voltunk képesek, csak bekerült egy kis porszem a gépezetbe (hál´ istennek).

Hát igen, ott könnyű méltóságot magába szívni az embernek. Még akkor is, ha de facto pincérnemzetté vált is a spanyol: turisták tömegeit vonzó városaikban szinte minden második helyi lakos a szolgáltatásból él. Persze a spanyol ember méltósággal, türelemmel szolgál ki honfit és idegent egyaránt, alázatnak, sietségnek nyoma sincs. Nem csak a méltóságot tanulták meg, nem is csak a spanyol etikett viselkedési kultúráját (ami szerint a brióst is késsel-villával illik enni). Megtanultak alámerülni, kibekkelni is. Szépen kivárták azt a negyven évet, amíg kiszenved nagy hatalmú generalisszimuszuk, és máris ölükbe hullott királyság, demokrácia, sőt alig egy évtized elteltével az európai uniós tagság is.

A mi kormányfőnkben és pénzügyminiszterében a méltóság már megvan, a türelem erénye, úgy látszik, még várat magára. Voltaképp érthető a türelmetlenség és a dac, hiszen mi is kivártunk, alámerültünk, többségünkben ki is bekkeltük azt a röpke negyven évet. Aztán mi is rittyentettünk ide demokráciát, sőt paktumunk is volt (ha nem is Moncloa léptékű); és lám, mégis vonakodik magába szippantani minket a régóta vágyott Nyugat. Mégis, úgy hiszem, csak az tud könnyű szívvel olyanokat mondani, hogy van élet az Európai Unión kívül, aki nem élte át a különbséget aközött, amikor magyarként - igaz, tévedésből -, EU-tagnak vélve, grátisz nézhette meg a sevillai Szépművészeti Múzeumot, illetve amikor a berlini fal emlékére állított Check Point Charlie-ba engedték be fél áron pusztán azért, mert magyarként őt is éppoly áldozatnak tekintették, mint keletnémet sorstársait. Az átlag magyar az előbbit felemelő kis svindliként, az utóbbit a megalázó valóságként éli meg.

De hát azért vannak választott államférfiaink, hogy különbözzenek az átlagtól. Hogy méltóságukban kiemelkedjenek rosszul szocializált pincérnemzetükből. Hogy a nevetségessé válástól sem visszarettenve, megmutassák a világnak a magyar virtust, büszkeséget, méltóságot.

Pedig ha tudná Orbán Viktor, hogy jobb pillanataiban a megszólalásig hasonlít a Cordobát bemutató képes album egyik szelíd mosolyú flamencogitárosára! Aki akarva-akaratlanul az Európai Unió közösségének tagjává vált, s mégis megőrizhette méltóságát, könnyed eleganciáját. És közben még mosolyáról sem kellett lemondania.