Az úgy volt, hogy a 4. fejezetet egy 17. század eleji rózsakeresztes-alkimista szövegből, a Michael Maier-féle Atalanta fugiensből vett mottó indítja: "Aki kulcs nélkül próbál bejutni a Filozófusok Rózsalugasába, olyan, mint aki láb nélkül akarna járni." Olaszul ennek a mondatnak a kulcsszavát, azaz a kulcsot illetően aligha lehettek kételyeim. A chiave bajosan fordítható másképp, meg egyébként is egyértelmű volt a helyzet. Mert mi az, ami nyit? Kulcs, nahát. A probléma a folytatással kezdődött. Arról van szó, hogy Belbo valami nagy bajba került (mégiscsak léteznek a Világ Urai?), és Casaubon csak akkor segíthet rajta talán, ha az Abulafia nevű közös számítógépükön el tudja olvasni a fájljait, melyeket Belbo titkosított ugyan, de most - magyarázza izgatottan egy párizsi telefonfülkéből - elárulja neki, Casaubonnak a...
Na, mijét? Merthogy ekkor - ó, jaj - megszakad a beszélgetés.
A Foucault-inga fordításának 1989-ben ültem neki. Számítógép ugyan létezett már, és COCOM-lista ide vagy oda, az én ujjaim is egy uraságtól levetett 128-as Commodore billentyűin röpdöstek, az eredményt pedig egy kiszuperált Junoszty televízió monitorján figyelhettem, de a terminusok nem rögzültek még. Az olasz szöveg a továbbiakban parola chiave helyett parola d'ordinét kell, hogy írjon, én azonban a kulcsszó mellett döntöttem. Annyira nyilvánvalónak tetszett ugyanis a mottóbeli misztikus kulcs (na meg, tegyem hozzá, az Abulafiát rejtő lakás kulcsa, melyet Belbo szintén a barátjára bíz) és a Belbo-féle fájlok titka közötti összefüggés, hogy szinte megsajnáltam a szerzőt, amiért ő már nem élhetett ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor mennyivel hatásosabbnak tetszett így a megoldás: mármint hogy amikor a permutációs játékok, a temurá és az "örök Tóra" szellemében fogant próbálkozások végeztével, azok után, hogy a misztikus rózsakeresztes számokat, az Ennoia egyetlen és Isten hétszázhúsz nevét is végigfuttatta már, egyszer csak elege lesz Casaubonnak, és a word processor hétszázhuszonegyedszeri bárgyú kérdésére - "Tudod a kulcsszót?" -, ő dühösen azt vágja rá, hogy "NEM"; és így pattan ki a titok. Hogy tehát nem úgy általában jel-, hanem konkrétan kulcsszó a misztikus nagy Terv nyitja: az, hogy NEM.
De telt-múlt az idő, és a vasfüggönnyel együtt a COCOM-lista is okafogyottá vált. A Foucault-inga sokadik kiadásakor már nagyon is zavart, hogy túlbuzgalmamban olyan - mit is? - kulcsszót adtam Abu "szájába", amit egy számítógép, mint utóbb kiderült, nem mondhat; és egyre kevésbé éreztem mentségnek, hogy hát hiszen régi szöveg ez. A kulcsszó ugyanis nem a kor kifejezése volt, pusztán az én önkényes választásom, a password magyar megfelelője pedig végül a jelszó lett, kész-passz.
Kapóra jött tehát nemrég, hogy A rózsa neve után az agg mester A Foucault-inga szövegét is átdolgozta kissé, feladatot és egyben önkorrekciós lehetőséget adva ezzel a fordítóinak. Ott van, teszem azt, az a jelenet, amikor Diotallevi a templomosokról és Aszkalon ostromáról értekezik a Pilade-kocsmában, Belbo pedig közben egy Dolores nevű nőt fixíroz. "Az aszkaloni eset például egészen kézenfekvő..." - mondattam Diotallevivel kissé idétlenül, csak hogy Belbo, "nagy kéjjel" üdvözölve ezt a bizonyos Dolorest, szórakozottan megismételhesse: "Kézenfekvő." Amikor ugyanis az eredetiben azt mondja Diotallevi, hogy "vegyük" (prendiamo) az aszkaloni esetet, Belbo ezt a "vegyük"-öt úgy ismétli meg, mintha talán nem az esetre, hanem Doloresre értené: prendiamola; és mivel ez a prendiamola elvileg akár azt is jelenthetné, hogy "tegyük magunkévá". Ifjúi gerjedelmemben úgy gondoltam, jó megoldás lesz a szóban forgó nőszemély "kézen fektetése". Csak hát nem lett jó megoldás - látom be most, vénülő fejjel -, erőltetett, egyszerre túl direkt és mégis zűrös megoldás lett. És javítok diszkréten ("- Itt van például az aszkaloni eset... - Itt van - bámészkodott el Belbo, és buján üdvözölt egy bizonyos Dolorest"), és azt remélem, hogy a Pilade-kocsmába belibbenő dögös Dolores azért így is visz annyi szexepilt a templomos sztoriba, amennyi kell.
Apropó, "kocsma": a regénybeli Pilade műintézménye természetesen bar volt az eredetiben. A "bár" mifelénk még a nyolcvanas évek vége táján is inkább a műsoros éjszakai mulatók elnevezése volt, és semmiképp sem az Olasz- vagy Franciaországban megszokott beállós-beülős utcasarki helyeket jelentette. És mivel ezeknek itt akkor még az eszpreszszók feleltek meg - bármit jelentett légyen is ez a "megfelelés" -, nyugodtan fordíthatta az ember presszónak azt, hogy bar. A bar di Pilade azonban olyannyira nem eszpresszószerű hely (bár a megszokott olasz bárokra sem hasonlít: engem a fordításkor leginkább még a Fiatal Művészek Klubjának 80-as évek eleji alagsorára emlékeztetett, ahová a kitiltott Dixinek a lépcsőházi ablak innenső oldaláról adja ki a vodkáspoharat a Brumi, és ahol Zuzu lassú, vékony sugárban csorgatja üvegből a sört a Vető fejére, miközben Galántai azt magyarázza, hogy az Aktuális Levél nem szamizdat, hanem mail art), annyira nem presszó tehát, hogy a "Pilade-presszó" mint megoldás szóba se jöhetett. Eco szerencsére tálcán kínálta a megoldást, amikor a da Piladét az Ophiulcus bolygó földet ostromló lényeinek törzshelyéhez hasonlította; a taverna galattica pedig (űr)kocsma, ki ne emlékeznék rá a Csillagok háborújából. Annál több fejvakarást okozott ellenben a többi bar. Mert hát a presszók időközben a retrómúlt ködébe tűntek, a bar pedig bár lett és kész. Mitévő legyek? Tüntessem el a szövegemből a preszszókat? De mi legyen akkor a barettivel? Lézengés, félhomály, bőrülés, Gin Martini on the Rocks. "Aki presszókban lesz szerelmes, annak nincs szüksége saját, külön nőre" - vallotta meg magyarul Belbo. Mondja most inkább úgy, hogy bárocskákban? Nem, marad a presszó - és vele a Budapest-retrófíling, hát igen, mit csináljak.
Gyanítom viszont, hogy passwordügyben most akkor is változtattam volna, ha a 80-as évek végén mindenki kulcsszónak mondta volna még. A mai - hogy is mondjam? - felhasználónak ez ugyanis már mindenképp szemet szúrna, ami pedig szemet szúr, az eltérít a szövegtől, hacsak nincs belékódolva. "Felhasználói" szempontok ráadásul a szerzőt is foglalkoztatták; ő most a Belbo-féle vallomások filename-jeit cserélte ki a ma megszokott .doc végű címekre, miután - egy interjúból tudni - nemrég kiderítette, hogy .doc fájlok már a 80-as évek vége felé is léteztek. Kegyes csalás ez persze, hiszen Word Star-fájlok voltak azok, a Windows és vele a mai megszokás, sehol se volt még. De jól jelzi, hogy a Mesternek - akiről A rózsa neve 1980-as megjelenésekor azt híresztelte a bulvársajtó, hogy nem ő, hanem valamiféle komputer írta a művét - a felhasználók (na jó: az olvasók) közérzete is fontos. Hogy ha NEM is a jelszó, a kulcsszavak rendben legyenek azért.
