Hogy az Alkotmánybíróság döntően politikai testület, azt csak vagy egészen naiv alkotmányjogászok, vagy csőlátású jogpozitivisták tagadhatják. Ez nem azért van, mert az AB így döntött, hanem azért, mert az alaptörvény politikai dokumentum. Bármilyen jogászias is az érvelés struktúrája, minden tartalmi döntés (tehát a formai döntéseket, például illetéktelenség okán történő visszautasítást nagyvonalúan leszámítva) szükségképpen tartalmaz valamilyen politikai állásfoglalást.
Az AB első generációját és elnökét gyakran érte az a vád, hogy "aktivista", amin nagyjából azt értették, hogy demokratikus fölhatalmazás nélkül szól bele a politikai döntéshozatalba. Természetesen lehet és van is értelme az aktivizmus fogalmának. Egy puhább értelemben azt jelentheti, hogy a bíróság (többsége) konzekvensen igyekszik érvényre juttatni különféle ügyek kapcsán valamely határozott morál- vagy politikai filozófiai álláspontot. Keményebb értelemben az is jelentheti, hogy az AB esetleg ravasz módon, azaz strómanok bevetésével maga is kezdeményez olyan eljárást, amellyel aktív módon alakíthatja is a politikai napirendet. Ám ha teljesen reaktív módon vesz csupán részt a politikai közösség politikai vitáiban, Pythia szerepében, akkor sem tesz egyebet, mint politikai véleményt nyilvánít, annak rendje és módja szerint vitával és szavazással. Mint korábban már volt szerencsém fölhívni rá a figyelmet (lásd: A döntés: vitatható - Az Alkotmánybíróság a közszereplők személyiségi jogairól és a "méltányolható közérdekről", Magyar Narancs, 2014. március 13.), az igazán érdekes kérdés az, hogy ezek a viták mennyire nyilvánosak és szakszerűek.
Nos, a nyilvánosság tekintetében a pohár félig üres, félig tele van: a viták zártak, de a döntések indoklásából és bírói párhuzamos és különvéleményekből mint afféle jegyzőkönyvekből jól megismerhető a testület tagjainak politikai felfogása. Ami pedig a szakszerűséget illeti - itt erős fejvakarásra érzek késztetést. A minapi döntés a hitelszövetkezetek kötelező integrációjáról és - gyakorlatilag - államosításáról, amely a parlament döntését lényegében nem változtatta meg, fölöttébb érdekes eszmefuttatásokra épül. A szöveg rettentően hosszú, a politikai szempontból releváns okfejtés a 103. pontban kezdődik. Emígyen:
"Mivel az indítványokban kifogásolt integrációs folyamat alkotmányossági megítélésének lényegi kérdése az állam gazdasági szerepvállalása (annak indokoltsága, mértéke és módja, azaz a szükségessége és arányossága), az Alkotmánybíróság röviden visszatekintett annak történetére, kitekintett a globális gazdaság és az európai integráció jelen kihívásaira, a társadalmi rendszer egészén belül a gazdasági és a pénzügyi, valamint a jogi alrendszerek egymáshoz való viszonyára."
S valóban, a következő pontokban hosszas fejtegetések következnek - többek között - piac és állam viszonyáról. Ezek sajnos nem haladják meg a bulvártudomány szintjét. Fájdalmas olyanokat olvasni a szövegben, hogy például "az államtalanított szabadversenyes piacgazdaságban a jogrendszer a gazdasági 'törvényszerűségeknek', az értéktörvénynek, a versenynek, a piaci érdekeknek rendelődik alá. Ez az alárendelődés a gazdasági-pénzügyi (magán-tulajdonosi) (sic! - B. Z.) és a politikai hatalom összefonódása esetén közvetlen és nagy intenzitású, szétválasztása esetén közvetett és mérsékelt lehet." A figyelmes olvasóban egyre-másra tolulnak kérdések. Először is: mi az "államtalanítás"? Másodszor: létezett-e bárhol, bármikor "államtalanított szabadversenyes piacgazdaság"? Harmadszor: miért azonos jelentésű az "államtalanítottság" a "jogrendszer alárendeltségével"? Állam és jog talán azonos volna? Negyedszer: mit jelent a felsorolt szörnyűségeknek való alárendeltség? Nem lehet, hogy a szabad versenyben is vannak - nem föltétlenül jogiasított, de létező - normák? Azért, mert az udvariasság szabályait a jog nem tartalmazza, azok még nem szabályok vagy normák? Azért, mert verseny van, normák talán nincsenek? Ötödször: a második mondatot csak félig értem. Mi a különbség közvetett és közvetlen alárendelődés között? Hatodszor: hogyan függ össze ez a társadalmi hatalom természetére vonatkozó állítás az előző mondatban megfogalmazott megállapításokkal?
'szintén mondom, nagyon lehangolóak ezek az eszmefuttatások. A jogi szakértelem megléte a közgazdasági, gazdaságtörténeti ismeretek hiányát csak fájdalmasabbá és szembetűnőbbé teszi. Létezik másutt az amicus curiae intézménye, amely egyáltalán nemcsak a bíróságok érdekvezérelt befolyásolása, hanem tudományos, szakértői segítése is. Talán érdemes volna a bevezetésével megpróbálkozni.
Egy politikai vitában persze nem kötelező szakszerűnek lenni. S még nem is vagyunk a végénél. Miután megvizsgálta a korábbi AB-határozatok (egyébként sok tekintetben szintén szomorúan laikus) tartalmi érvelését, s megfontolta az egyesülési, tulajdonhoz fűződő jog és a törvény viszonyát, a 162-175. pontokban mérlegeli a törvényalkotó részben vélelmezett, részben a törvényben megfogalmazott indoklását a törvény közérdekszerűségéről. Az érvek finoman szólva itt is vitathatóak, részben szakmai, részben célszerűségi-exigenciális (azaz politikai) szempontokból. Nem véletlen, hogy Bragyova András különvéleményében, miután föltette a kérdést, hogy megsértette-e a törvény a vállalkozáshoz, tulajdonhoz fűződő alapjogot, a 330. pontban lakonikus választ ad: "Szerintem igen." Persze aztán kifejti, hogy miért gondolja így, de a kérdés valóban nem dönthető el tisztán szakmai alapon. Az AB (többsége) tulajdonképpen fölösleges kockázatot vállalt, amikor részletes és igencsak megkérdőjelezhető minőségű érvekkel igyekezett alátámasztani azt az egyszerű állítást, hogy amíg a törvényhozás nem államosít mindent, addig bármit államosíthat. (Mondjuk, engem tényleg érdekelne, hogy pl. a 1946. évi XIII., XX. vagy a 1948. évi XIII., XXV. és egyéb törvények megfelelnének-e az alaptörvénynek ezen logika szerint... - hiszen mindent még a Rákosi-diktatúra sem államosított.) A közérdek tartalmi meghatározása elsősorban a törvényhozás kompetenciája, korábban rossz szemmel nézett aktivista hajlamokat sejtet, hogy az AB megpróbál részben gyönge tudományos lábakon álló, részben tisztán politikai érveket (re)konstruálni a törvény mellett.
De el kell ismernem, s ezzel kezdtem, hogy megúszni a politikai állásfoglalást semmiképpen sem fogja. Ha viszont így van, akkor mégis érdemes volna a jelzett szakmai és politikai vitákat legalább megnyitni a nyilvánosság előtt. Ha már a törvényhozás nem alkalmas a szakszerű és politikailag mély viták lefolytatására, akkor tegye ezt az Alkotmánybíróság. Aztán dönthet, szavazhat. Nem muszáj indokolnia, leszámítva a jogi és procedurális komponenseket. Ha megteszi, megköszönjük, de ezzel még nyilvánvalóbbá teszi, hogy politikai testület, amelynek végső kontrollja csakis a nyilvánosság lehet.
