László Géza: A Habakkuk-tétel

Egotrip

A minimálbérek 2001–2002-es látványos növelése nem kevesebbet akart elérni, mint megváltoztatni az emberek szokásait: visszacsalogatni az inaktívakat a munka világába, a vállalkozókat pedig innovációra, jobb termelékenységre és nagyobb adótudatosságra bírni. Nem sok sikerrel.

Még tavaly, a választások idején indította kampányát az ellenzéki oldal a béremelés szükségességéről, s ezt azóta sem engedte el. A vitákban a béremelés támogatói közül néhányan lelkesen összekapcsolják a bérek növelésének szükségességét a technikai haladással, mondván, ha növeljük a méltánytalanul alacsony béreket, akkor ezzel az olcsó munkaerőt használó vállalatokat innovációra kényszerítjük. Ebben az írásban a béremelési vitának ezt a kevésbé feltűnő, ámde érdekes vonulatát járom körül.

Utoljára úgy tíz-tizenkét éve hallottunk sokat arról, hogy a magasra emelt minimálbér (és az erős forint) nem tesz mást, csak a megfelelő szintre emeli a lécet. A „hulljon a férgese” gazdaságpolitika egyik mostani híve, Parragh László akkor még így látta a helyzetet: „A minimálbér-emelés eszköze a versenyképesség javítására irányuló kényszernek, ugyanis az a vállalkozás, amelyik nem tudja kitermelni a minimálbért, az előbb-utóbb kénytelen lesz profilt váltani, vagy tönkremegy.” De a magas bérek és a gazdasági sikeresség kapcsolata egyszer már elgondolkodtatta Kopátsy Sándort is, aki 2001. szeptember közepén egy interjúban így érvelt: „A gazdaságtörténelem is azt mutatja, hogy minden technikai forradalom motorja a munkaerő drágulása volt. Ahol olcsó a munkaerő, ott lelassul a technikai fejlődés. Százszor annyi tőke megy a magasabb, mint az alacsonyabb bér irányába.”

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Ezt az elméletet a gazdaságtörténészek Habakkuk-tételnek nevezik. H. J. Habakkuk kutatásai szerint a 19. században a munkaerőhiány miatt magasabb bérek alakultak ki az Egyesült Államokban, mint Angliában, és alapvetően ez ösztönözte az ott kibontakozó innovációt. Habakkuk és a tétel hívei – írja Joel Mokyr történész – azt feltételezik, általában tévesen, hogy a technológiai fejlődést rendszerint a szabadon megválasztható termelési tényezők – az élőmunka és az eszközök, gépek – árának alakulása határozza meg. Ha a munka nagyon megdrágul, akkor beruházunk innovációba, és ezzel takarítunk meg élőmunkát – mondják. Csakhogy nincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy ezek az újítások általában munkaerő-megtakarítást eredményeztek volna. A tétel leg­inkább azért nem működik a gyakorlatban, mert egy esemény bekövetkezését egy olyan másik változással magyarázza, ami időben ugyan előtte történt, de nem állt fenn oksági kapcsolat a kettő között. Ezt a tévedést post hoc hibának hívjuk. (A rövidítés a latin post hoc ergo propter hoc – utána, tehát miatta – kifejezésből származik.)

Mokyr szerint az újításokat általában ott is bevezették, ahol olcsó volt a munkaerő, és gyakran születtek munkaerő-megtakarító találmányok akkor is, amikor előtte nem nőttek látványosan a munkabérek. Egy kutatás szerint a 18. századi angol szabadalomkérelmezőknek csak 3,7 százaléka jelölte meg indokként a munkaerő-megtakarítást; elsősorban a tőkeköltségek csökkentésére és a minőség javítására hivatkoztak. Egyes esetekben valóban tűnhetett úgy, hogy a magas bér az ok, de közelebbi vizsgálatkor kiderült, a szakszervezetek ­viselkedése vagy a dolgozók kiszámíthatatlansága sarkallt innovációra. Mokyr érdekes példákat hoz a római kori aratógépektől a világítógázgyárakig arra, amikor a magas bérekből kiinduló Habakkuk-magyarázatot sikerült az elmúlt évtizedekben meggyőzően cáfolni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a magas bérszínvonal sohasem hatott ösztönzően a feltalálókra és megrendelőikre.

A béremelés sok mai híve, köztük Pogátsa Zoltán (szak)politikát csinálna Habakkuk elméletéből: azért kell béremelés, mert „piaci alapon semmi sem kényszeríti ki a technológiai befektetéseket a kizsákmányolás helyett”. Pogátsa szerint – például az elmúlt évtizedek svéd tapasztalatai alapján – azért lehet a béremelés az innováció legfőbb motorja, mert egy olyan bérszinten rekedtünk most meg, ahonnan nincs más kiút. A problémát érzékelem én is, de biztos, hogy a svédeknél a magas bérek kényszerítették ki a műszaki haladást? Még ha így is lenne, akkor sem vagyunk sokkal beljebb, hiszen a magyar és a skandináv vállalkozói mentalitás közti különbségről sem feledkezhetünk el. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy az adminisztratív béremelések után a magyar vállalkozó az ésszerű innováció útjára lép – lehet, csak vergődik értelmetlenül tovább, vagy kiköltözik Svédországba karbantartónak.

Pogátsa tételének normatív részével is van bajom. Miért kellene béremeléssel kényszeríteni az innovációt? És ha nem kezd a vállalkozó fejleszteni, akkor törjük el az ujjait? Inkább ösztönözni kellene, s ennek a drága munkaerőnél sokkal jobb eszközei vannak: kiszámítható környezet, jobb információ, átlátható támogatási rendszer, az innovációs szövetségek, klaszterek erősítése vagy innovációbarát finanszíro­zási megoldások. Egyelőre sokkal nagyobb bajnak látom a képzés leépülését és a munkaerőpiacon fontos alapvető kompetenciák egyre nagyobb hiányát, mint az alacsony béreket. Ez a felismerés egyébként a svéd modellnek is fontos része volt. (Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a Pisa-felmérésben a svéd oktatási rendszer gyengén szerepel.)

S ha már béremeléssel akarunk előbbre jutni, érdemes legalább a saját tapasztalatainkat e téren végiggondolni. 2001–2002-ben a kormány két év alatt majdnem megduplázta a minimálbéreket. Ezután komoly politikai versengés kezdődött – még mindig a nirvánatévedés jegyében – azzal kapcsolatban, milyen jövedelmeket lehet még emelni. Fontos tanulság: ha hozzányúlunk a minimálbérekhez, akkor ezután jó eséllyel más jövedelmekhez is hozzá fogunk nyúlni, és elsősorban nem közgazdasági, hanem politikai okokból.

A drasztikus minimálbér-emelés nem okozott drámai foglalkoztatási veszteségeket nemzetgazdasági szinten – ahogy ezt a minimálbér-emelés mai hívei is hangoztatják –, egyes szegmensekben azonban fájdalmas következményekkel járt. (Abból egyébként, hogy valami nem ártott, még nem következik az, hogy használt.) A magyar gazdaság egyik nagy problémája ma épp a túlzott szegmentáltság: a multinacionális és exportáló vállalatok termelékenysége közel háromszorosa a többiekének. Ebben a fejlett szegmensben az innovációt viszont többnyire nem hazai tényezők határozzák meg. A hazai kis- és középvállalkozások pedig sajnos sehol sem tartanak az innovációban, béremelések ide vagy oda. A különbség nem látszik csökkenni e téren sem. Az innovátor kkv-k arányá­ban csak Lettország és Lengyelország állt mögöttünk az EU tagországok között 2010-ben, s a tagországok innovációs teljesítményét és az előző öt év innovációjának fejlődését együtt tekintve is csak ketten voltak mögöttünk.

Kertesi Gábor és Köllő János szerint a 2001-es béremelés kimutathatóan negatív következményekkel járt a hátrányos helyzetű térségekben. Sorban szűntek meg az állások, majd a kisüzemek, vállalkozások is. Nem innováció történt, hanem csődök jöttek, vagy a munkaadók átköltöztek a szomszédos, olcsóbb bérű országokba. A szolgáltató szektorban és általában a kevésbé éles versenyt produkáló ágazatokban nem volt olyan nagy a béremelések miatt az elbocsátás, ott inkább árat emeltek. Azt gondolom, ma is jó eséllyel ide és nem a gyártói innovációba menekülne az ellehetetlenülő vállalkozó: Uber-sofőrnek vagy vendéglátósnak áll.

A minimálbérek 2001–2002-es látványos növelése nem kevesebbet akart elérni, mint megváltoztatni az emberek szokásait: visszacsalogatni az inaktívakat a munka világába, a vállalkozókat pedig innovációra, jobb termelékenységre és nagyobb adótudatosságra bírni. Nem sok sikerrel. A szokásokon sokkal nehezebb változtatni, mint például egy rossz politikán. Az innováció kultúrájának ösztönzéséhez ma sok más eszköze lenne a kormánynak – és a hazai tapasztalatok alapján sem hinném, hogy drasztikus minimálbér-emeléssel kellene most harcba indulnia.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Kaland a Botondok házában

Amikor megláttuk szegény doktor Szabót Szentkirályi Alexandra csomagtartójába gyömöszölve, kifacsart végtagokkal, az első reakciónk, mint minden rendes embernek, a segíteni akarás volt. Szabadítsuk ki doktor Szabót menten! – buzgott fel mindannyiónkban a tettvágy. Igen ám, de hogyan?

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Az új Közel-Kelet

A Hamász és a Hezbollah után Izrael utolsó nagy ellenfelét is katonai eszközökkel kényszerítené térdre. Az iráni nukleáris ambíciók jövőjén túl immár a teheráni rendszer fennmaradása is kérdéses.