László Géza: A Habakkuk-tétel

  • László Géza
  • 2015.07.13 10:06

Egotrip

A minimálbérek 2001–2002-es látványos növelése nem kevesebbet akart elérni, mint megváltoztatni az emberek szokásait: visszacsalogatni az inaktívakat a munka világába, a vállalkozókat pedig innovációra, jobb termelékenységre és nagyobb adótudatosságra bírni. Nem sok sikerrel.

Még tavaly, a választások idején indította kampányát az ellenzéki oldal a béremelés szükségességéről, s ezt azóta sem engedte el. A vitákban a béremelés támogatói közül néhányan lelkesen összekapcsolják a bérek növelésének szükségességét a technikai haladással, mondván, ha növeljük a méltánytalanul alacsony béreket, akkor ezzel az olcsó munkaerőt használó vállalatokat innovációra kényszerítjük. Ebben az írásban a béremelési vitának ezt a kevésbé feltűnő, ámde érdekes vonulatát járom körül.

Utoljára úgy tíz-tizenkét éve hallottunk sokat arról, hogy a magasra emelt minimálbér (és az erős forint) nem tesz mást, csak a megfelelő szintre emeli a lécet. A „hulljon a férgese” gazdaságpolitika egyik mostani híve, Parragh László akkor még így látta a helyzetet: „A minimálbér-emelés eszköze a versenyképesség javítására irányuló kényszernek, ugyanis az a vállalkozás, amelyik nem tudja kitermelni a minimálbért, az előbb-utóbb kénytelen lesz profilt váltani, vagy tönkremegy.” De a magas bérek és a gazdasági sikeresség kapcsolata egyszer már elgondolkodtatta Kopátsy Sándort is, aki 2001. szeptember közepén egy interjúban így érvelt: „A gazdaságtörténelem is azt mutatja, hogy minden technikai forradalom motorja a munkaerő drágulása volt. Ahol olcsó a munkaerő, ott lelassul a technikai fejlődés. Százszor annyi tőke megy a magasabb, mint az alacsonyabb bér irányába.”

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Ezt az elméletet a gazdaságtörténészek Habakkuk-tételnek nevezik. H. J. Habakkuk kutatásai szerint a 19. században a munkaerőhiány miatt magasabb bérek alakultak ki az Egyesült Államokban, mint Angliában, és alapvetően ez ösztönözte az ott kibontakozó innovációt. Habakkuk és a tétel hívei – írja Joel Mokyr történész – azt feltételezik, általában tévesen, hogy a technológiai fejlődést rendszerint a szabadon megválasztható termelési tényezők – az élőmunka és az eszközök, gépek – árának alakulása határozza meg. Ha a munka nagyon megdrágul, akkor beruházunk innovációba, és ezzel takarítunk meg élőmunkát – mondják. Csakhogy nincs semmilyen bizonyítékunk arra, hogy ezek az újítások általában munkaerő-megtakarítást eredményeztek volna. A tétel leg­inkább azért nem működik a gyakorlatban, mert egy esemény bekövetkezését egy olyan másik változással magyarázza, ami időben ugyan előtte történt, de nem állt fenn oksági kapcsolat a kettő között. Ezt a tévedést post hoc hibának hívjuk. (A rövidítés a latin post hoc ergo propter hoc – utána, tehát miatta – kifejezésből származik.)

Mokyr szerint az újításokat általában ott is bevezették, ahol olcsó volt a munkaerő, és gyakran születtek munkaerő-megtakarító találmányok akkor is, amikor előtte nem nőttek látványosan a munkabérek. Egy kutatás szerint a 18. századi angol szabadalomkérelmezőknek csak 3,7 százaléka jelölte meg indokként a munkaerő-megtakarítást; elsősorban a tőkeköltségek csökkentésére és a minőség javítására hivatkoztak. Egyes esetekben valóban tűnhetett úgy, hogy a magas bér az ok, de közelebbi vizsgálatkor kiderült, a szakszervezetek ­viselkedése vagy a dolgozók kiszámíthatatlansága sarkallt innovációra. Mokyr érdekes példákat hoz a római kori aratógépektől a világítógázgyárakig arra, amikor a magas bérekből kiinduló Habakkuk-magyarázatot sikerült az elmúlt évtizedekben meggyőzően cáfolni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a magas bérszínvonal sohasem hatott ösztönzően a feltalálókra és megrendelőikre.

A béremelés sok mai híve, köztük Pogátsa Zoltán (szak)politikát csinálna Habakkuk elméletéből: azért kell béremelés, mert „piaci alapon semmi sem kényszeríti ki a technológiai befektetéseket a kizsákmányolás helyett”. Pogátsa szerint – például az elmúlt évtizedek svéd tapasztalatai alapján – azért lehet a béremelés az innováció legfőbb motorja, mert egy olyan bérszinten rekedtünk most meg, ahonnan nincs más kiút. A problémát érzékelem én is, de biztos, hogy a svédeknél a magas bérek kényszerítették ki a műszaki haladást? Még ha így is lenne, akkor sem vagyunk sokkal beljebb, hiszen a magyar és a skandináv vállalkozói mentalitás közti különbségről sem feledkezhetünk el. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy az adminisztratív béremelések után a magyar vállalkozó az ésszerű innováció útjára lép – lehet, csak vergődik értelmetlenül tovább, vagy kiköltözik Svédországba karbantartónak.

Pogátsa tételének normatív részével is van bajom. Miért kellene béremeléssel kényszeríteni az innovációt? És ha nem kezd a vállalkozó fejleszteni, akkor törjük el az ujjait? Inkább ösztönözni kellene, s ennek a drága munkaerőnél sokkal jobb eszközei vannak: kiszámítható környezet, jobb információ, átlátható támogatási rendszer, az innovációs szövetségek, klaszterek erősítése vagy innovációbarát finanszíro­zási megoldások. Egyelőre sokkal nagyobb bajnak látom a képzés leépülését és a munkaerőpiacon fontos alapvető kompetenciák egyre nagyobb hiányát, mint az alacsony béreket. Ez a felismerés egyébként a svéd modellnek is fontos része volt. (Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a Pisa-felmérésben a svéd oktatási rendszer gyengén szerepel.)

S ha már béremeléssel akarunk előbbre jutni, érdemes legalább a saját tapasztalatainkat e téren végiggondolni. 2001–2002-ben a kormány két év alatt majdnem megduplázta a minimálbéreket. Ezután komoly politikai versengés kezdődött – még mindig a nirvánatévedés jegyében – azzal kapcsolatban, milyen jövedelmeket lehet még emelni. Fontos tanulság: ha hozzányúlunk a minimálbérekhez, akkor ezután jó eséllyel más jövedelmekhez is hozzá fogunk nyúlni, és elsősorban nem közgazdasági, hanem politikai okokból.

A drasztikus minimálbér-emelés nem okozott drámai foglalkoztatási veszteségeket nemzetgazdasági szinten – ahogy ezt a minimálbér-emelés mai hívei is hangoztatják –, egyes szegmensekben azonban fájdalmas következményekkel járt. (Abból egyébként, hogy valami nem ártott, még nem következik az, hogy használt.) A magyar gazdaság egyik nagy problémája ma épp a túlzott szegmentáltság: a multinacionális és exportáló vállalatok termelékenysége közel háromszorosa a többiekének. Ebben a fejlett szegmensben az innovációt viszont többnyire nem hazai tényezők határozzák meg. A hazai kis- és középvállalkozások pedig sajnos sehol sem tartanak az innovációban, béremelések ide vagy oda. A különbség nem látszik csökkenni e téren sem. Az innovátor kkv-k arányá­ban csak Lettország és Lengyelország állt mögöttünk az EU tagországok között 2010-ben, s a tagországok innovációs teljesítményét és az előző öt év innovációjának fejlődését együtt tekintve is csak ketten voltak mögöttünk.

Kertesi Gábor és Köllő János szerint a 2001-es béremelés kimutathatóan negatív következményekkel járt a hátrányos helyzetű térségekben. Sorban szűntek meg az állások, majd a kisüzemek, vállalkozások is. Nem innováció történt, hanem csődök jöttek, vagy a munkaadók átköltöztek a szomszédos, olcsóbb bérű országokba. A szolgáltató szektorban és általában a kevésbé éles versenyt produkáló ágazatokban nem volt olyan nagy a béremelések miatt az elbocsátás, ott inkább árat emeltek. Azt gondolom, ma is jó eséllyel ide és nem a gyártói innovációba menekülne az ellehetetlenülő vállalkozó: Uber-sofőrnek vagy vendéglátósnak áll.

A minimálbérek 2001–2002-es látványos növelése nem kevesebbet akart elérni, mint megváltoztatni az emberek szokásait: visszacsalogatni az inaktívakat a munka világába, a vállalkozókat pedig innovációra, jobb termelékenységre és nagyobb adótudatosságra bírni. Nem sok sikerrel. A szokásokon sokkal nehezebb változtatni, mint például egy rossz politikán. Az innováció kultúrájának ösztönzéséhez ma sok más eszköze lenne a kormánynak – és a hazai tapasztalatok alapján sem hinném, hogy drasztikus minimálbér-emeléssel kellene most harcba indulnia.

Neked ajánljuk