Bán Zoltán András: Noé vendéglője

Első számla: emberszabású palackok

  • Bán Zoltán András
  • 2013.08.25 13:07

Egotrip

Meg kellene egyszer írni a Mámor történetét! - kiáltott fel egykor Nietzsche, és vele kiáltok én is, miközben a Fizetőpincér lecsapja az asztalra a harmadik fröccsömet. - Hogy létezik művészet, hogy létezik esztétikai cselekvés és látás, annak elengedhetetlen előfeltétele a Mámor.

A fenséges és elragadtatott pillanatok emberei, a Mámor felkentjei csakis e pillanatokat tekintik valódi Önmaguk részének, a nyomorultságot és a vigasztalanságot pedig rajtuk kívüli világ behatásának tulajdonítják; ezért gondolnak környezetükre, korukra, a világra oly erősen bosszúszomjas érzülettel. Az ő szemükben a Mámor, a Gőz, a Zsongás az igazi élet, ebben érzik megjelenni voltaképpeni Énjüket, és minden más dologban ellenségeit látják a mámoros állapotnak, legyen az bár szellemi, művészeti, erkölcsi vagy vallási természetű. Egészen az ősidőkig visszahátrálva az időben, meg kellene írni a Mámor történetét, különösen pedig a Magyar Mámorét!

- Mindez csak újromantikus fecsegés - mondja egy szalvétalegyintéssel a Fizetőpincér. - Mert évtizedes, ha ugyan nem évezredes tapasztalat mutatja, kedves uram, hogy a tavaszi hevületű zsongás végeredménye többnyire nem egyéb, mint teljes bezsongás, mígnem a legnobilisabb érzésekkel megírt történetek is fantomossá válnak a borral trágyázott magyar agyakban. Vegyük például az iszákos Tinódi, "a Polgári Kör új könyvtárosa" esetét Krúdy Gyula Valakit elvisz az ördög című regényéből. Ez a kétfelé álló bajszú, csapzott bozontú öregember, akinek "régi szalonkabátja olyan volt, mint egy gyászjelentés", ekképpen beszéli el a "Rigó" nevezetű nyírségi kocsmában Az aranyember történetét: "Egy Tímár nevű, görög származású hajós megöli és kirabolja a hajójára menekült török basát. Elrabolja a leányát is, akit Komáromban rejt el, az üzletcimborájánál, Brazovicsnál. Ámde Brazovics követeli a török hajó kincseinek ráeső részét, mire Tímár Brazovicsot is megöli. Nagy zavar keletkezik, mire Tímár, hogy bedugja az emberek száját, hirtelen feleségül veszi a török basa leányát; bezárja a komáromi házba, míg ő maga szeretői után csavarog. A török basa leánya azonban rájön Tímár titkára, mire Tímár egyik szeretőjét, a holt Brazovics leányát megbízza, hogy ölné meg Tímárt. Az egész machinációnak tudója egy derék, becsületes fiatalember, bizonyos Kristyán Tódor, aki elhatározta, hogy segít a szegény, rabságban tartott feleségen. Igen ám, de Tímár ezt a jóravaló embert elcsalja magával a Balatonra, és ott a vízbe fojtja..."

Jókai is ivott. Vedelt, legalábbis öregkorában, amikor a körképfestő Feszty és családja a zsidó színésznő Grósz Bellával tervezett házassága miatt az őrültek házába akarta csukatni az Öreg ember nem vén ember költőjét. De persze gourmand volt a nemzet epikus csalogánya; nem mindenféle csapszéki löttyöt nyakalt, hanem francia konyakot és pezsgőt, és nem a "Barnaláb" korcsmában, hanem Nizzában, Bella társaságában, a tengerre néző kis hotelszobában, amíg futotta a nemzeti díszkiadásért kapott 100 ezer forintos honoráriumból. Jókai, akár ismerte, akár nem, nyilván Nietzsche és Baudelaire útmutatásai szerint járt el ilyenkor, éppen úgy, mint a maga Tinódi könyvtárosa: "Rúgjatok be, rúgjatok be szüntelenül! Minden ebben van, ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, be kell rúgnotok, szüntelenül. Hogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik."

- Magam csak annyit tennék ehhez hozzá, kedves uram, hogy ha elnézegetem rendszeresen idetelepedő vendégeimet, akkor személyükben különféle mértékben megtelt palackokat látok - mondja a Fizetőpincér, miközben kicseréli a hamutartót. - Ha valami ördög vagy démon, vagy netán maga a nagy Mercurius, aki, mint Jungtól tudjuk, maga is palackba zárt szellemként tengette egy időben napjait, segítségemre lenne, és vele együtt képes lennék fölemelni és a fény felé tartani ezeket az egzisztenciákat, pontosan megláthatnánk, hogy kiben mennyi kotyog, hogy meddig telt már meg testkulacsa. Nézze csak, mein Bester, azt a hosszú haját lófarokba kötő, nagy orrú pasast ott a sarokban; becslésem szerint ez az emberszabású butélia még csak félig-háromnegyedig van tele, azaz kinézek még belőle, mondjuk, tíz nagyjából elviselhető évet. Rosszabbul áll a szőlője annak a szemüveges, hosszú ősz bajszát és táltoshaját a pohárba lógató íróféle alaknak, aki mintha üveglábakon járna, amikor kimerészkedik a mellékhelyiségbe; neki már egészen csontos nyaka felső pereménél lötyög a folyadék szintje, szóval mintegy két évre kalibráltam ezt a képzelt írót, kedves uram. Amikor aztán a bőr alatti, csak a szakember számára látható üveg megtelik, akkor lepecsételtetik és elhelyeztetik ama bejárhatatlan pincében, melyből majd csak a Végítélet napján kerül ki ismét a fényre. Ekkor aztán sorra felbontják ezeket a palackemberkéket, eljön az Utolsó Vincellér, Der letzte Weinzierl és a végső kóstoláskor kiderül, kinek-kinek milyen a zamata. "És jaj azoknak, akik már jó reggelen részegítő italok után futkosnak és mulatnak estig és bor hevíti őket!" - mondja az Úr, idézi a Fizetőpincér, azzal elindul a következő fröccsömért.

És amikor visszatér, és levágja az asztalra a "marad, mi volt, a puszta lég" verssorát sziszegő poharat, e szavakkal próbálom beszélgetésben tartani: - Herr Ober, maga, mint látom, otthonosan mozog a Bibliában, de nem ismeri az apokrif, a részeg próféták és egyházatyák által írt változatokat, melyek egyikében írva áll: "Legalól, a föld mélyében bizonyára Noé ül, aki először volt részeg a világon, és Noé vendéglője felett következnek a föld színe alatt a többi vendéglők és vendégek, akik a bor miatt nem tudnak a süllyedő vendéglőkből kimenekülni."

- "Minden fej beteg, és minden szív erőtlen", mondja Ésais - szól a Fizetőpincér, azzal elém löki a számlát, és magamra hagy agyonhamuzott asztalomnál a Bécs városát ábrázoló kopott acélmetszet alatt, hogy a továbbiakban minden erőmet e döntő, nyilván már Noé vendéglőjében is a levegőbe kiáltott, de választ azóta sem nyert kérdés megoldásának szentelhessem: vajon milyen lehet négy deci?

Neked ajánljuk