Még emlékszem a sárga pötytyös italra, a pohárra, a mûanyag szék támlájára, ahogy egy pillanatra hátraszegte az állam. A murvára is. Szúrta az arcom, a fogam közé szaladt. A vidámpark elcsendesült. Megállt a történet a csattanó elõtt, a reszelõs kuncogás tanácstalanságba fordult, a pultnál állók reménykedve fordultak meg, talán most? A spéci hangfalakból a Joy Divisiontól a Heart and Soul (Closer, 1980) örvénylett, miközben a fény tíz körömmel kaparta a sûrû, sötét szövetet odafent.
Hogyan kerülhetett ide ez a zene?
Megpróbáltunk fájdalommen-tesen átsuhanni az összedõlt híd roncsai között, csak egy apró recscsenést hallottam, mintha kettétörtek volna egy ceruzát. A piros háromszögbe halálfejet, lábszárcsontokat festettek, a csíkos oszlopon apróhirdetés fityegett, bár a zöld filccel írt szöveg olvashatatlanná csurgott szét. Innentõl kezdve a víz szürkébe fordult, de mintha a hullámok nem is igaziak lettek volna, egy magára hagyott sittes zsák a szélben, aminek a tetején - mint valami bátor patkány - ringott a feketére mázolt ladik. A révész evezõjével eltolta az útból a víz színén lebegõ halott (döglött?) sellõt. Valaha jó nõ lehetett, gondoltam, még így is volt benne némi ragyogás, pedig az egyik mellét már lerágták a halak, ragyogó pikkelyét valami olajos máz mattolta, pergamenre ázott ajkát pedig átszúrták a fogak - sok apró, fehér szeg, amibe beletörik a gyöngyhalász fogója.
Nyakamba akasztottam a mentõöv mellett heverõ Orfeus basszus-gitárt, természetesen a Smoke On The Waterrel kísérleteztem, mint bármelyik dilettáns. A révész unottan bámulta a víz ölelésétõl szabadulni akaró nyomorult szellemeket, én viszont a suta kamaszévek fogságába keveredtem, hülye próbálkozásokban vergõdtem, legyen az foci, bélyeggyûjtés, rockegyüttes vagy faszverõ verseny. Úgy éreztem, emléket ütök a befagyott koponyámra. Így utólag a legviccesebbnek az tûnt, amikor 1978-ban a *** gyárba küldték dolgozni az egész osztályt. Tizenhárom évesen fogaskerekeket borotváltunk tisztára kincstári ráspollyal, de én béna voltam, lenyúztam az arcukat is. Egy barna köpenyes törpe, a "kisfõnök" a fülemnél fogva rángatott a mûvezetõ kalitkájába, miközben azt kiabálta: szabotázs.
- Megõrült maga? - kérdezte tõle falfehéren az osztályfõnököm.
- Ne õrülj meg, Béla - csitította a hatalmas fejû, barkós mûvezetõ -, azok az idõk már elmúltak!
Aztán felém fordult, szikrát szórt a szódásüveg a SZTK-keretben, precízen elmagyarázta, ezek a fogaskerekek szovjet traktorokba, és ilyet még akkor sem szabad, ha - tudja õ jól - szó sincs szabotázsról.
- Egy darab *** ezer forintba, nem is forintba, rubelbe, tudod, mennyi pénz ez?
Nagyjából tudtam, mégis az járt a fejemben - azon túl, hogy mit jelent a szabotázs -, ha ennyi, akkor miért velünk?
Három évvel késõbb ezzel a névvel - "Sabotage" - egy punkegyüttes próbálkozott, csinálhattam volna én is, de akkor - mármint 1978-ban - jobbnak láttam a Dögvész nevet. Olyan szövegeket írtam, "konzerváld a hullát", "edd meg a taknyot", "beteljesedett az átok, dögvész rátok barátok". Vajon miért? (Az nem mentség, hogy abban az évben az számított "komoly mondanivaló"-nak, hogy "1978-ban nem élünk már a középkorban, hejhó!".)
A Dögvész természetesen fantomzenekar volt, sohasem léptünk fel. Viszont csuda lemezborítók készültek, golyóstollal, kitépett füzetlapra. Az egyiken a hegyek között a nap helyett egy vámpír feje ragyog, míg az elõteret a perspektivikus, vonalzóval katonásra árnyékolt Dögvész felirat uralja. Én voltam a basszusgitáros, de csak ott, a ladik orrában tûnt fel, hogy azóta sem tanultam semmit. Az Iron Mannek, a Paranoidnak vagy a Child In Time-nak - amit akkoriban a lakótelepi nagyfiúk "Idõben úszó gyermek"-nek fordítottak - még nekiugorhattam volna, de egy rossz mozdulat nyomán kiesett a kezembõl az Orfeus. Amikor földet ért, jellegzetes, kongó hangot adott. Azt hiszem, erre a hangra kizárólag földre hulló bulgár elektromos gitárok képesek, talán akadnak, akik ugyanúgy tudják az ilyesmit, mint én.
Leheveredtem a nyirkos fedélzetre, bár egy hang mintha arra figyelmeztetett volna, "aki elalszik, megfagy". Isten tudja. Most csak a belsõ légzésemet érezem. Sûrû, izgõ-mozgó, néha vonagló, néha ütemesen pattogó fekete pontnak tûnik az összes kamaszkori eltévelyedésem, még az is, amikor rajtakaptak a fürdõszobában, pedig már a rúzst, a szemfestéket lemostam, és már csak a körömlakkot kellett volna levakarnom magamról. De kicsúszott a kezembõl az acetonosüvegcse - a lötty pedig az ölemben szaladt szét, majd' belehaltam, annyira csípett. Persze a nagymamám, "a nagyi" nyitott be, mint mindig mindenhova: amikor a császárkörtét a konyhakõre okádtam, feltûnés nélkül beleejtettem a cigit a falikút puttonyába, ragasztógõzben, Skála kópéval a fejemen fetrengtem a kamrában, és éppen a konnektorból kiömlõ fekete turistaszalámi üldözött. Természetesen õ vágta ki a szemétbe a Parkánokat, Gracidineket. Nos, itt a lehetõség, hogy elmagyarázzam neki, "nem úgy gondoltam". Itt az alkalom, hogy megtudjam, gondoltam-e valamit egyáltalán. A révész jobb oldalamra fordít, a pihenõ oroszlán testhelyzetébe, megszorítja a csuklómat, és azt mondja:
- Mielõtt felolvadnál a legteljesebb ürességben, szembesülj a szavak szellemével. Ismerkedj meg a Nyelvésszel, a Babiloni Bónuszszal, sírd el neki az összes bánatod, de vigyázz! Csak a könnyeid beszéljenek, csak szipogásod legyen hangoknak lánca. Elõlegezz meg egy olyan kommunikációt, amit eddig, talán véletlenségbõl, talán ösztönösen, legfeljebb csak éreztél, felfogni - ahogy mindenki más - képtelen voltál.
Valami ipari övezetben kötünk ki. Ez csak a fürdõ lehet. Koszos csempék szegélyezik a partot, sikoltoznak a neoncsövek, löttyedt pasasok tüsténkednek összepisált kötényben. Rozsdás zuhanykarok, gyanús kampók másznak ki a falból, hangszórók lógnak a plafonról, mert zene is van, százéves, vacak majomparádé. És büfé is, terasz, mûanyag kerti bútorokkal, sörrel, vagdalttal. Egy valaha zöldre festett gipszkrokodil tátott szája mered rám, és ahogy a töredezett fogakkal szegélyezett sötét alléba bámulok torkon-gyomron át, látom, egy apró pötty pislákol, afféle mintha-ismerõs-lenne képzõdmény.
A végére akarok járni, másznék befelé - közben arra gondolok, milyen vicces látvány leszek, ha már csak a lábam kalimpál a krokodil szájában -, de valaki megveregeti a vállam. A Nyelvész? A Bónusz?
- Kérsz kávét? - kérdi közönyösen egy vadidegen nõ, majd az ablakhoz lép, és felrántja a redõnyt. Szám sarkából a fagyott spagetti araszolva elindul, hogy közelebbrõl is szemügyre vegye a üvegre csapódó sárga pöttyöket.
