Legát Tibor: Pop

Egotrip

Még emlékszem a sárga pötytyös italra, a pohárra, a mûanyag szék támlájára, ahogy egy pillanatra hátraszegte az állam. A murvára is. Szúrta az arcom, a fogam közé szaladt. A vidámpark elcsendesült. Megállt a történet a csattanó elõtt, a reszelõs kuncogás tanácstalanságba fordult, a pultnál állók reménykedve fordultak meg, talán most? A spéci hangfalakból a Joy Divisiontól a Heart and Soul (Closer, 1980) örvénylett, miközben a fény tíz körömmel kaparta a sûrû, sötét szövetet odafent.

Még emlékszem a sárga pötytyös italra, a pohárra, a mûanyag szék támlájára, ahogy egy pillanatra hátraszegte az állam. A murvára is. Szúrta az arcom, a fogam közé szaladt. A vidámpark elcsendesült. Megállt a történet a csattanó elõtt, a reszelõs kuncogás tanácstalanságba fordult, a pultnál állók reménykedve fordultak meg, talán most? A spéci hangfalakból a Joy Divisiontól a Heart and Soul (Closer, 1980) örvénylett, miközben a fény tíz körömmel kaparta a sûrû, sötét szövetet odafent.

Hogyan kerülhetett ide ez a zene?

Megpróbáltunk fájdalommen-tesen átsuhanni az összedõlt híd roncsai között, csak egy apró recscsenést hallottam, mintha kettétörtek volna egy ceruzát. A piros háromszögbe halálfejet, lábszárcsontokat festettek, a csíkos oszlopon apróhirdetés fityegett, bár a zöld filccel írt szöveg olvashatatlanná csurgott szét. Innentõl kezdve a víz szürkébe fordult, de mintha a hullámok nem is igaziak lettek volna, egy magára hagyott sittes zsák a szélben, aminek a tetején - mint valami bátor patkány - ringott a feketére mázolt ladik. A révész evezõjével eltolta az útból a víz színén lebegõ halott (döglött?) sellõt. Valaha jó nõ lehetett, gondoltam, még így is volt benne némi ragyogás, pedig az egyik mellét már lerágták a halak, ragyogó pikkelyét valami olajos máz mattolta, pergamenre ázott ajkát pedig átszúrták a fogak - sok apró, fehér szeg, amibe beletörik a gyöngyhalász fogója.

Nyakamba akasztottam a mentõöv mellett heverõ Orfeus basszus-gitárt, természetesen a Smoke On The Waterrel kísérleteztem, mint bármelyik dilettáns. A révész unottan bámulta a víz ölelésétõl szabadulni akaró nyomorult szellemeket, én viszont a suta kamaszévek fogságába keveredtem, hülye próbálkozásokban vergõdtem, legyen az foci, bélyeggyûjtés, rockegyüttes vagy faszverõ verseny. Úgy éreztem, emléket ütök a befagyott koponyámra. Így utólag a legviccesebbnek az tûnt, amikor 1978-ban a *** gyárba küldték dolgozni az egész osztályt. Tizenhárom évesen fogaskerekeket borotváltunk tisztára kincstári ráspollyal, de én béna voltam, lenyúztam az arcukat is. Egy barna köpenyes törpe, a "kisfõnök" a fülemnél fogva rángatott a mûvezetõ kalitkájába, miközben azt kiabálta: szabotázs.

- Megõrült maga? - kérdezte tõle falfehéren az osztályfõnököm.

- Ne õrülj meg, Béla - csitította a hatalmas fejû, barkós mûvezetõ -, azok az idõk már elmúltak!

Aztán felém fordult, szikrát szórt a szódásüveg a SZTK-keretben, precízen elmagyarázta, ezek a fogaskerekek szovjet traktorokba, és ilyet még akkor sem szabad, ha - tudja õ jól - szó sincs szabotázsról.

- Egy darab *** ezer forintba, nem is forintba, rubelbe, tudod, mennyi pénz ez?

Nagyjából tudtam, mégis az járt a fejemben - azon túl, hogy mit jelent a szabotázs -, ha ennyi, akkor miért velünk?

Három évvel késõbb ezzel a névvel - "Sabotage" - egy punkegyüttes próbálkozott, csinálhattam volna én is, de akkor - mármint 1978-ban - jobbnak láttam a Dögvész nevet. Olyan szövegeket írtam, "konzerváld a hullát", "edd meg a taknyot", "beteljesedett az átok, dögvész rátok barátok". Vajon miért? (Az nem mentség, hogy abban az évben az számított "komoly mondanivaló"-nak, hogy "1978-ban nem élünk már a középkorban, hejhó!".)

A Dögvész természetesen fantomzenekar volt, sohasem léptünk fel. Viszont csuda lemezborítók készültek, golyóstollal, kitépett füzetlapra. Az egyiken a hegyek között a nap helyett egy vámpír feje ragyog, míg az elõteret a perspektivikus, vonalzóval katonásra árnyékolt Dögvész felirat uralja. Én voltam a basszusgitáros, de csak ott, a ladik orrában tûnt fel, hogy azóta sem tanultam semmit. Az Iron Mannek, a Paranoidnak vagy a Child In Time-nak - amit akkoriban a lakótelepi nagyfiúk "Idõben úszó gyermek"-nek fordítottak - még nekiugorhattam volna, de egy rossz mozdulat nyomán kiesett a kezembõl az Orfeus. Amikor földet ért, jellegzetes, kongó hangot adott. Azt hiszem, erre a hangra kizárólag földre hulló bulgár elektromos gitárok képesek, talán akadnak, akik ugyanúgy tudják az ilyesmit, mint én.

Leheveredtem a nyirkos fedélzetre, bár egy hang mintha arra figyelmeztetett volna, "aki elalszik, megfagy". Isten tudja. Most csak a belsõ légzésemet érezem. Sûrû, izgõ-mozgó, néha vonagló, néha ütemesen pattogó fekete pontnak tûnik az összes kamaszkori eltévelyedésem, még az is, amikor rajtakaptak a fürdõszobában, pedig már a rúzst, a szemfestéket lemostam, és már csak a körömlakkot kellett volna levakarnom magamról. De kicsúszott a kezembõl az acetonosüvegcse - a lötty pedig az ölemben szaladt szét, majd' belehaltam, annyira csípett. Persze a nagymamám, "a nagyi" nyitott be, mint mindig mindenhova: amikor a császárkörtét a konyhakõre okádtam, feltûnés nélkül beleejtettem a cigit a falikút puttonyába, ragasztógõzben, Skála kópéval a fejemen fetrengtem a kamrában, és éppen a konnektorból kiömlõ fekete turistaszalámi üldözött. Természetesen õ vágta ki a szemétbe a Parkánokat, Gracidineket. Nos, itt a lehetõség, hogy elmagyarázzam neki, "nem úgy gondoltam". Itt az alkalom, hogy megtudjam, gondoltam-e valamit egyáltalán. A révész jobb oldalamra fordít, a pihenõ oroszlán testhelyzetébe, megszorítja a csuklómat, és azt mondja:

- Mielõtt felolvadnál a legteljesebb ürességben, szembesülj a szavak szellemével. Ismerkedj meg a Nyelvésszel, a Babiloni Bónuszszal, sírd el neki az összes bánatod, de vigyázz! Csak a könnyeid beszéljenek, csak szipogásod legyen hangoknak lánca. Elõlegezz meg egy olyan kommunikációt, amit eddig, talán véletlenségbõl, talán ösztönösen, legfeljebb csak éreztél, felfogni - ahogy mindenki más - képtelen voltál.

Valami ipari övezetben kötünk ki. Ez csak a fürdõ lehet. Koszos csempék szegélyezik a partot, sikoltoznak a neoncsövek, löttyedt pasasok tüsténkednek összepisált kötényben. Rozsdás zuhanykarok, gyanús kampók másznak ki a falból, hangszórók lógnak a plafonról, mert zene is van, százéves, vacak majomparádé. És büfé is, terasz, mûanyag kerti bútorokkal, sörrel, vagdalttal. Egy valaha zöldre festett gipszkrokodil tátott szája mered rám, és ahogy a töredezett fogakkal szegélyezett sötét alléba bámulok torkon-gyomron át, látom, egy apró pötty pislákol, afféle mintha-ismerõs-lenne képzõdmény.

A végére akarok járni, másznék befelé - közben arra gondolok, milyen vicces látvány leszek, ha már csak a lábam kalimpál a krokodil szájában -, de valaki megveregeti a vállam. A Nyelvész? A Bónusz?

- Kérsz kávét? - kérdi közönyösen egy vadidegen nõ, majd az ablakhoz lép, és felrántja a redõnyt. Szám sarkából a fagyott spagetti araszolva elindul, hogy közelebbrõl is szemügyre vegye a üvegre csapódó sárga pöttyöket.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.