Legát Tibor: Pop

publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megfeledkezem magamról, ahogyan ő is, süllyednénk egymás szégyenében, örökre elbújnánk a másikban, kapaszkodunk, mintha gyengék, védtelenek volnánk. Amikor véget ér, olyan sötét borul ránk, mintha könyvből olvasnánk. Mindig ilyennek képzeltem egy tökéletes vasárnap délutánt: szeles, szürke, lehúzott redőnyű téli álomnak, "egy esős"-nek, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy éppen most hagynak cserben azok az adottságaim, amikre eddig a legbüszkébb voltam. Az önzés, az elegancia és a fegyelem. Elárulhatom: először az életben.

Megfeledkezem magamról, ahogyan ő is, süllyednénk egymás szégyenében, örökre elbújnánk a másikban, kapaszkodunk, mintha gyengék, védtelenek volnánk. Amikor véget ér, olyan sötét borul ránk, mintha könyvből olvasnánk. Mindig ilyennek képzeltem egy tökéletes vasárnap délutánt: szeles, szürke, lehúzott redőnyű téli álomnak, "egy esős"-nek, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy éppen most hagynak cserben azok az adottságaim, amikre eddig a legbüszkébb voltam. Az önzés, az elegancia és a fegyelem. Elárulhatom: először az életben.

Soha nem éreztem ehhez foghatót, de ne higgyétek, hogy fizika lenne! Az csupán csatak, rutin és kényszer. Hétköznap. Megpróbálom nevén nevezni, ami történt, lehetetlen, de mégis. Persze elsőre a baszás ugrik be, de baszni csak kurvát lehet, esetleg anyát - mások szerint. A másik, a bevett, a puha, az erzsi viszont visszataszító: szeretkezés szavunk mindennek az alja, giccs, képmutatás, egyszerre hippi és kispolgár, már ha van különbség a kettő között. Cuppog. A szó hallatán szerencsétlen nőket látok harminc és negyven között, olyan férfiakat, akikre soha nem néztek kihívóan, akusztikus gitárt. Ahogyan buta képeslapok buta és aljas szerkesztői elképzelik. Gyertyafény, kandalló, vörösbor, lágyan szól a Mantovani zenekar, és még akkor sincs botrány, ha Gergely Róbert zümmögi, hogy "a szerelem dalával elindult Emmanuelle". A szeretkezés kábeltévé, szeretkezni táncdalénekesnők szoktak. Utána rá kell gyújtani. Naná.

Akkor inkább legyen a halál, annak dacára. Egyszer úgyis ki kell másznom ebből a sötétből, és mivel nincs annál szánalmasabb dolog, mint szedelőzködni, minden egybecseng. Bárcsak a nyelvem ölthetném magamra, nem az alsónadrágot, a zoknit. Bárcsak soha ne venném észre, hogy én sem vagyok különb. De nem tudom becsapni magam, sőt egy vállrándítással elintézem, hogy a vesztemre török: nemsokára fölteszek egy lemezt (Peter Hammill - Skin, 1986), cigit hozok, vörösbort. A Four Pales című dal majd körbejárja a szobát. Pontosan úgy, ahogy máskor - baszás után.

Elszégyellem magam, és ha már szégyen, akkor jöhet is a halál. Az igazi, az elképzelt. Annyira unalmas, annyira pitiáner, de azért sorra veszem. A gyógyszer fáj, a kötél, az ugrás időbe telik. Vonat alá? Közhely, mégis ez a legbiztatóbb. Legfeljebb hason fekve, kanyarban. Akkor nem látok semmit, és engem sem látnak. És a pisztoly? Veszek egy pisztolyt. Nagyon sok pénzt ígérek érte, még annál is többet. Azt mondom az árusnak, nem tudom, hogy működik, menjünk, próbáljuk ki kutyán. A pénz nálam lesz. Amikor elindulunk, mutatom a pénzt. Elhagyatott helyre megyünk az ő kocsijával.

A tökéletes öngyilkosságot azonban *** már elkövette. Menedzser volt, popsztár, dörzsölt és visszataszító. Szerette, ha ütik, ez volt a gyengéje. Elmúlt ötven, talán hatvan is, szoláriumban lakott, keresztet hordott a fülében, színes bőrnadrágjain röhögött a fél város. Megmondták neki, hamarosan elönti szívét a zsír, meg vannak számlálva a napjai. Lement egy faluba, ahol semmi másra nem lehettek büszkék, csak a hagyományokra. Fűt-fát ígért a polgármesternek, a papnak, a szülőknek. Azt mondta: ilyet még nem láttak. Cigánybandát hozatott, kivette az összes kisfiút az iskolából, próbálni kezdtek. A Rocky Horror Show-t - magyarnóta-változatban. Egy hónap múlva, a faluházban rendezett előadáson mindenki ott volt, aki számít. A srácok rámás csizmában, főkötőben, kirúzsozva pakolták magukat. A városi tévé egyenesben közvetítette.

Azt is, ahogy ***-ot a felbőszült tömeg agyonverte, miközben az elégedetten mosolygott.

Maradnék még egy kicsit.

publikálva
2002/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk