Akik látták őket, zavarba jöttek. A bátrabbak, a jobb fejek leemelték valamelyiket a polcról. Mi mást mondhatattak volna: lenni vagy nem lenni? A kérdés persze mindig csak az volt, honnan valók?
Temetőből. Adták.
Egyszer becsöngetett egy öltönyös, ám roppant ápolatlan fiatalember, zenélő golyóstollal, karácsonyi menedzserkalkulátorral, feszített víztükrű libellával ügynökölt. Rájuk nézett, megkérdezte, ezek igazik?
- Naná, de van még három a hűtőben, amit ki kéne főzni. Igazán segíthetne.
Amióta meggyőződésem, hogy az elegancia emelte ki az embert az állatvilágból, különösen rossz néven veszem, ha valaki közhelyben jár. Ilyenkor ijesztgetek, pofákat vágok, elszontyolodom, vagy csak fölszegem a fejem, és egy pontot kezdek el bámulni a falon - többnyire hatástalan.
De hadd legyek most valóban hatásvadász! Elárulok egy nagy, sötét titkot. Néha úgy érzem, már csak ők maradtak nekem. Hazudok persze, mint mindig, ha hatásvadászatról van szó, de ez a legkevesebb. Tudom jól, szegénykéim legfeljebb szobanövények, helyes kis tárgyak, és csupán formájukkal, szabálytalanságukkal nyűgöznek le. De akad itt egy nyelvtani probléma, amiről azt gondolom, messzire vezethet. Kérdezzétek csak bátran, kié ez a két koponya? Mit válaszolhatnék? Az enyém.
Akkor ez most Szentháromság, Emerson, Lake and Palmer vagy szintén csak ócska hatásvadászat?
Új Skorpió?
Elképzelem, milyen hülyén nézhetek ki a felismerés grimaszával az arcomon, az viszont megnyugtat, hogy másik kettőnk fogatlan, sőt egyikünk állatlan arckifejezése örökérvényű.
Lássuk csak!
Higgyétek el, egy ilyen nyálas őszi alkonyon nincs jobb ötletem, mint ezzel a suta nyelvészkedéssel háromba szakadni és elnyúlni a földön! Indulhat a szokásos, céltalan belső mozi, aminek hamarosan telefoncsörgés vet véget, de addig legalább.
Az FM *** szerkesztője a Deep Purple Speed King című dalát (Deep Purple In Rock, 1970) választotta, hangerő alig-alig, a rádió épphogy zümmög. Ilyenkor meghal a rock. Ránézek a férfikoponyára, visszamosolyog, most azonban butának, tehetségtelennek látom, hízásra hajlamosnak, konformistának, ezért salakpályás német popsztár leszek, Rudi vagy Heinz. Egy Narancssárga Opel Manta GTI-vel száguldok Köln felé az autópályán, és meggyőződésem, hogy Joseph Goebbels volt a legnagyobb a szakmában, nagyobb, mint Brian Epstein vagy Parker ezredes, de erről bölcsen hallgatok. Ennyire futja a bölcsességemből. A gyorsaságból többre. Belülről a visszapillantó tükörre akasztott Schalke 04 zászló, kívülről madárcsőr csapkodja a szélvédőt, frissen dauerolt hajamba bele-belekap a szél, ölemben egy Hilda nevű, afrofrizurás fekete nő feje jár. Görcsösen kapaszkodom a természetbarát szőrkormányba, a sebességmérő kiakad. Elképzelem, milyen jó lenne belerohanni az előttem haladó tartálykocsiba, de egy percig sem gondolom komolyan. Mi maradna akkor a gyíkbőr csizmámból és a koptatott farmeröltönyömből? Olyan sokáig csináltam meg magam, és még egyáltalán nincs, nem lehet vége. Kár, hogy nem tudok olyan slágereket írni, mint Elton vagy Phil, nem szeretnek annyian, mint Dietert, és nem vagyok olyan szép, mint Leonardo, de azért.
A női koponya nem mosolyog. Nem tud. Olyan asszony, akiről nem lehet eldönteni, negyven-, ötven- vagy hatvanéves. Sajnos nem jutok vele semmire, mert nem akarok hajcsavarókat, zsírszagú otthonkát, visszeres lábakat. Nem akarok rájárni a vitrinben lapuló likőrösüvegre, a májkrémre, az esti filmre. Nem akarok a szomszédokkal üvölteni, ajtót csapkodni, aztán negyedóra múlva mosolyogni rájuk, kis cukrot kunyerálni. Nem akarok kutyát, macskát, galambot etetni, nem akarok gazdag ember lenni, nem akarok szegény ember lenni. Nem akarom a hatalmas valagamat kidugni a dunyha alól, hogy meghágjon az uram, a disznó.
Nem nekem való.
Mondtam már, a telefon ébreszt. Egy régi játszótárs, aki vette a fáradságot, és kinyomozta a számom. Hiányozna, ha felhagyna a zaklatással. Marylin Mansonként mutatkozik be, hörög egy darabig, jól elvagyunk. Azzal búcsúzik:
- Halál. Hööö.
Lecsapja, én meg keresek egy tollsöprűt. Azt hiszem, portörlés után írok egy jó kis dalt a nyárról. Álnéven. Másnak. Pénzért.
