Derékszögű lélegzés
Olyan volt, mint amikor álmodtál valamit, például hogy a tizenöt éves sérvvarratod - sérvhelyed - rejtélyesen fájni kezd; eddig ez valóság. A többit nyilván az altató tette. Az egyik a nagyon plasztikus álmokat hozza. A másik fajta a kombinatívat. Ez utóbbi: például sakk, politikai cselszövény (kissé űrbolygósan, persze, egy Nagy Hatalommal, nyilvánvalóan; semmi konkrétabb). A világhelyzet a te sérvhelyed járás, fekvés, ülés közben érzett csípős, égető fájdalmával kapcsolatos egy-nagyhatalmi megegyezéstől függött. Természetesen szörnyű intrikák közepette.
Felébredtél. De csak félig. Már gondolkodtál: hogyan szállsz le ténylegesen csípős, égető fájdalmakat szolgáltató sérvhelyeddel az ágyról, de még folytattad, sőt, most kezdted el az álom elemeinek reális értékelését.
Olyan volt, mintha napilapot olvasnál. Tévéhíradót néznél. S akkor tértél magadhoz.
És mit mondj: utóbb még szinte kicsit hihetetlen is volt, hogy sérvhelyeddel kapcsolatban ez álmod humbugja volt csupán. Hogy a világhelyzettel összefüggésben állna a dolog.
Szinte újságot is csak azért olvasunk, igen mélyen így lehet, hogy a világhelyzettel hívságosan összefüggjünk. És - csak már a nagyoké, a hiperhatalmasoké és -gazdagoké - a világhelyzet ugyanennek a hívságtömegnek az eredménye. Ugyanilyené. És sablon.
Mármost amikor a nem ismeretlen lassú fulladásállapot nálam (megint) beállt, azaz elkezdődött, egyrészt tudtam, mire számíthatok. Másfelől mégis reménykedtem.
Nem ugyanolyan-e ez is, mint az élet? (Sablon.)
Nem volt mese, pláne. Hamarosan kizárólagossá vált a fulladás, zihálni kezdett a hasam. Azért-e, mert újra nagy? Azért-e, mert a sérv állítólagos fájására erős gyógyszereket szedtem, majd ráittam? Azért-e, mert meteorológiai fronthelyzet van? Ez utóbbira nem szeretek túl sok mindent ráfogni. Most mégis. A sötétülő ég volt egyetlen reményem.
Aki nem ismeri, nehéz annak elmondanom...
Na, írókám, akkor itt hagyd is abba!
Jó, megpróbálom elmondani. Az utóbbi négy-öt évben ötször-hatszor volt velem ez. Mindig azt hittem, az előző volt a jobban bírható. Azt már tudtam, most, szeptember 20-án, péntek délben, hogy nem véletlen: előre kell hajolnom. Megtámasztani a fotel támláját. Mozdulatlanul zihálni. Hasból.
Amikor csak elkezdtem (megint, az 57 kilós súly után) a rétegek felszedését (lehetek most vagy 87?), egy-egy övlyuk segített. Engedtem. A fulladás... már nem emlékszem, hogyan múlt el. Tavaly fogműtétnél másfélszeres csillapítót kértem. Hazafelé tartva - nekem is legyen valami! - bedobtam egy 0,5-ös konyakot. (Fertőzésveszély! Hát kis üvegből.) Akkor volt utojára ez a fulladás.
Akkor is: jött ez: derékszög. Csak így bírok lélegezni. Ez nem volt vitás. És még így is nehezen. Az iszogatást most azonnal abbahagytam, s megfogadtam, nem bízom a gyulladásgátlókban. A szódát kivettem a jégről. Mert éreztem, hogy a torkom lepedékes.
Az szép frázis, hogy egészségünket arra őrizzük, hogy majd tönkremenjen, aztán meghaljunk. Csak nem rögtön a halál jön! Az ügy bonyoldultabb és kínosabb. (Többnyire. Sablon.)
Dehogy akartam én, persze, most szeptember 20-án meghalni. Teltek az órák. Külön-külön "rohamokkal" intéztem intézendőimet. (Pár napra egymagam voltam itthon.) Enni és vizet adni madaramnak. Aztán rácsukni a másik szoba ajtaját.
Ablakot, tudtam, hiába nyitok. Nem "oxigén" kérdése. Délután kettőkor már csak ez volt: derékszögben a foteltámlát támasztva... a konyhában a mosogató peremét támasztva... a fürdőszobában a vécéről a mosdót. Ám a fürdőszoba szűk lett. Félelmekkel is jár a fulladás. (Naná.) Most ezeket nem neveztem halálfélelmeknek. De megszámoltam, percenként legalább 35-40-et ziháltam hasból. S ez ment este fél nyolcig. Több mint hét órán át. (De úgy, hogy lepedéket-felkrákogni se volt erőm. Nem ment!)
A világ úgy kihalt körűlem, hogy egy Simenon-könyv hátlapját se bírtam nézni. A rádiót Totyinál (madaramnál) elzártam. A tévé kinyithatatlan volt. És teljességgel benne voltam abban az állapotban, mint oly sok ember (honfitársaink előnyben), akik semmiről semmit nem gondolnak, nem is akarnak (én legalább próbáltam), csak vannak. (Különbség: nem szenvednek tőle.) Nem volt ám irtózatos nekem sem. Tudtam, jön az alagút vége. Csak hogy ilyen sokára? Egyetlen szellemi tevékenységem ez volt: körülbelül 1768-szor megszámoltam a mosogatótál műanyag rácsának osztásait, hol 11-kockás az átló. A hátam iszonyúan (csak így mondhatom) sajgott. Gondolataim azért néha támadtak. Ilyenek: a természet mely bölcsessége, hogy nem mindig derékszögben, előretámaszkodva kell élnünk. Ráadásul fuldokolva.
Rég nem gondolkoztam azon, mi okozhatta ezt. Benne voltam, fél ötkor is, maradéktalanul. Mégis áthoztam madaramat, legalább pár órát legyünk együtt. Szerencsésen bekalitkáztam őt hatkor baleset nélkül. (Folyt. köv.)
