THE HAM
Túlság Harciasság Esetén - Hallgatnak A Múzsák.
Ha csak a mai napok túlság harciasságára hallgatnék, ha ennyi volna az eset, hallgatnának múzsáim.
A semmit nyúznám, ím.
De mert hangjaimat mélyebbről hallom, vagy épp felszínesebben, lényegibbjeimben nem befolyásol, ami itt történik, történne akárha máshol.
Ahogy megöregedtem, mint Dorian Gray arcképe ott fenn a padláson... de már nincs is két másom... már egy valóm sincs inkább. Ahogy annyit megtettem, ha Nat Roid álnéven is, húsz regényt tíz kötetbe összeszerkesztettem... amit küzdöttem (hah), hogy az egész meglegyen... ahogy bírom, hogy senki jelét nem nagyon adja, hogy egy egész sorozat megvan akkor, ép... Kell nekem a teljesség.
Ezt éreztem: nem! "Fiacskám, szaladjatok le a közértbe, ott felejtettem a sonkát!" Ez anyám volt. Misi barátom, ma már ugyanúgy (vagy másképp) nem él, mint anyám, hagyta volna abba a gombfocit, gyerünk. De én nem! Én most gombbajnokit játszom, nem megyek sonkáért. Különben is, THE HAM, az 2006-ban lesz csak: Túlság Harciasság Esetén - Hallgatnak A Múzsák. Nekem csak a Múzsák vannak, ne fosszanak meg tőlük. Felébredtem. Józsi madaram a másik szobában, felhorkanó kutyám künn, az asszony amott. Hol vagyok? (Reális kérd.)
No, sebaj. Elaludtam megint, s már ott tartottam: hány és hányféle izét csinálok én csak fél év alatt is. Krimi, matek rajz, rajz, vers, útirajz, lóversenyfogadó tankönyv, horror, esszé... senki azt nem mondja, azt se, nagy marha vagy te, öcsi, szélhámos, de gratula, hogy ilyen sokoldalú vagy. (Az asszony erre: ennek örülnél?? Nem jobb, ha hülyeség helyett semmit se mondanak? De az igazságérzetem! kiáltottam. A lelkemnek a Józsi veréb, a Lotti kutyánk, a Koala Kártyabajnokság a fontos. De az igazság!) Felébredtem megint.
Ám fektemben még, hajnalig így zakatolt agyam: kell nekem ezt így mind írni? Ha senkinek nem akarnék már mondani semmit? Ahhoz, ám, hogy rendesen azt érezhessem, nem akarok mondani semmit, ezt igenis kell mondanom, mert ez az emberekkel mégis - minden kapcsolatom?! Nem huhogni, nem dohogni, magad nekidurálni, rögtön utána megbánni. De ahogy a kártyabajnokság itt... a sok elhagyott minden... nem enyém? És ahogy a madarak, ők megmaradtanak (régies alak). Ha sántítani, ha szállni... az égbolt szárnyas érzelmei ők... ahogy rettegett példám, Kosztolányi oly csodásan fordítja a term. tud. Huxley még ámulatosabb versét, hogy a madarak az Örök Jelenbe Örök Repülők, és nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat... bennem miért legyen? Kifosztanak így is szépségesen, és majdcsak-megleszünk, biztat az asszony, hogy ez belőlünk könnyet, dühöt fakasszon? Ne battyon...
Túlság Harciasság Esetén...
E félig természeti lény, aki voltam, műveket koholtam, amatőrként rajzoltam, ideogrammákat farigcsáltam, meg micsudáltam, és goromba voltam, de szégyelltem, mert tessék, ide süllyedtem, hogy mégis itt élek... holott ahol az olajos madár-angyalszárny végsőt rebben, ott kellett volna kimúlnom... de még jöhet, túl sokat jut eszembe Kosztolányi, szájrákja... Az emberek igaz-érzelmi, igaz-érzelmi sztrájkja a java élet, a java élet épp a legnagyobb lila gőz, ahogy szépelegnek a széplelkek, akik magukat nagy vagánynak hiszik. Én természeti lény vagyok, ki sötét délutánjait semmittevéssel tölti, hogy a két szoba össze lehessen nyitva, és a meleg áramoljék a hidegebbik zugba, ahol a mai, sánta, nyomorék veréb él, a Józsi, a Tündér Potyi. Ezek már jobb lelkem alkalmai; jó, lemegyek a sonkáért... de akkor sem kérek a lefosztott díjazáson és a röhejes végkielégítésen túl, ennek lombozásain túl külön pályabért. Majd csak megleszünk. Legyen eszünk. A létek bár dadognak, a honoráriumok csodásan emelkedni fognak. (El)nyugodhatok.
De nem akarok... Ah, hagyom. A lét dadog, ezt így egykor is leírtam: "A let dadg", de nem azért, hogy avantgárdkodjak, kísérletezzem, de mert ez ilyen dadogó és bőgnivaló, minden szó, minden megszólalás. Megértés-végfogáig, végfokáig valami egyéb volt, s maradok. Ennyit tudok. Ha találkozgatok ezzel-azzal, látom, nem olvasott tőlem időtlen-ideje semmit, csak egy "nagy" névnyit "tisztel" bennem, a nyista-nix-kit, annak örül, ez nekem nem belül, de már külön sem kell. Ha nincs vele gyakorlati dolgom, másfél tucat illetőn kívül nem érintkezem senkivel. Nem kell! (De ők aztán tudják, hogy beléjük szinte kapaszkodom, oly természetes módon, ahogy... nem tudok erre hasonlatot.) Senki, mindenki: ottfelejtett vaj a közértben, de erre már kitértem.
Negyvenöt éve műfordítóként örökké másoknak ugráltam, igazi díja nem volt, csak fejemrebatty, ha valamit elhibáztam. Ecetes babérlevéllel verték, ritka volt a kivétel, fejem. S így tovább. Amikor karom összezúzódott, nem az, hogy mindenem elhúzódott a gyógyítástól, de voltam olyan hülyebátor, hogy inkább megmaradtam nyomoréknak, mert azt éreztem, akkor nem maradnék meg függetlennek, ha akár orvoshoz elmennék. Hát mit képzel bárki, mit telefonál, ha valami sorompó nem áll, nem kell valami bérmunkát elvégezni... az jöhetni jöhet, ma még, de ez már olyan reszelék-lét, nem tudok-akarok utazni, múzeumba, moziba menni, csak szeretek este a sötétben ülni, áramlik át a hő madaramhoz, aki aztán reggel, napjöttekor, egy másik-világnyi-nyomorultságot-és-csodásságot elhoz, ahogy kacska lábát, szárát ujjamra támasztja, és mindkét tönkrement kezem, de ínig-csontig, megborzongatja... vagy az sem. Jó, max, ha meg kell lennem... ezért nem fogok meghalni, egy hullát itt ne vigyenek ki, innen ni, ahol Főmedvémék élnek, jaj, velük tényleg mi lesz, mi? Hát ez. Mint minden-és-semmi. A múzsák eszik a csontok húsát.
Folyt. köv.
