Hazugság
A bolondok házában egy súlyos téveszmés beteg már nagyon unja magát, és szabadulása érdekében elkezd teljesen normálisan viselkedni. Az orvosa egy idő után úgy gondolja, ki lehet őt engedni, de a biztonság kedvéért még behívja egy beszélgetésre. "Hozzájárul a hazugságvizsgáló alkalmazásához?" - kérdezi, mire a beteg igenlő választ ad. Az orvos felkapcsolja a gépre, majd mélyen a szemébe néz, és megkérdezi: "Ön Napóleon?" A beteg határozottan válaszol: "Nem vagyok Napóleon." Mire a hazugságvizsgáló teljes erővel jelez.
A hazugság nem egyszerű fogalom. Talán ezért bonyolította el Mózes (vagy az Úr) a Tízparancsolatot azzal, hogy nem egyszerűen azt mondta, "Ne hazudj", mint ahogy azt mondta, "Ne ölj", hanem csak a hamis tanúbizonyság tételét tiltotta meg kategorikusan. Kundera írt erről valahol nagyon szépen - már nem emlékszem pontosan, hol, de szerencsére most nem tudományos dolgozatot írok, így nem kell egy napot eltöltenem azzal, hogy előássam. Legfeljebb hazudok egy jóízűt. Szóval, Kundera nagyjából azt írta, hogy aki azt mondja, "Ne hazudj!", annak előtte azt kellett mondania: "Válaszolj!", márpedig Isten egyetlen embert sem jogosított fel arra, hogy választ követeljen a másiktól.
Kivéve, ha tanúságtételről van szó. De még ilyenkor sem egyszerű eldönteni, hogy igazat mond-e valaki, még akkor sem, ha valóban egészen pontosan azt mondja, amire emlékszik. Az ember memóriája nem úgy működik, mint a számítógépé. A számítógépben amit egyszer eltároltunk, az változatlan formában előhívható mindaddig, amíg ki nem töröljük, vagy felül nem írjuk valami mással. Az emberi memória azonban ahelyett, hogy egyszerűen előkapná az emléket, mindig újrakonstruálja. Ezért ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanazt az emléket sem tudjuk kétszer pontosan ugyanúgy előhívni. Különösen akkor nem, ha az emlék erős érzelmi hatással van ránk.
Amikor például E. Zsanett vallomását az őt megerőszakoló rendőrökről azzal söpörték le az asztalról, hogy ellentmondásos, az első gondolatom az volt, hogy na ne. Később szerencsére memóriakutatók és más tapasztalt pszichológusok is szóhoz jutottak, és egybehangzóan azt mondták, hogy ez az érv biztosan nem helytálló. Az emberi memóriáról és az emóciókról szóló pszichológiai ismereteink tükrében Zsanett vallomása teljesen hiteles. Ettől még vagy úgy történt, ahogy Zsanett mondta, vagy sem, és ha netán nem úgy (vagy nem pontosan úgy) történt, abból sem következik, hogy Zsanett hazudik. Ugyanúgy nem, mint ahogy a téveszmés beteg igazmondásából (tényleg nem ő Napóleon) nem következik, hogy nem hazudik. Hogy pontosan mi történt, az talán sohasem derül már ki, de abban biztosak lehetünk, hogy valamiféle erős sokkhatás érte Zsanettet a rendőri affér kapcsán. Vallomásának ellentmondásai ennyit (nem többet és nem kevesebbet) bizonyítanak.
Hazudni, főleg a másik szemébe hazudni nem szép dolog, de túlzottan szigorúan venni az ilyesmit még nagyobb bűn: humortalanság. Ennek kezelését érdemes az angoloktól tanulni. Ott az esküvőn a pap azt mondja, hogy aki tud valamit, ami megakadályozná ezt a házasságot, szóljon most, vagy hallgasson örökre. Azaz: maga a pap szólít fel arra, hogy aki most nem szólal meg, az a továbbiakban már ne mondja el az igazságot, és ha netán mégis elkerülhetetlen, hogy erről szóljon, hazudjon örökre. Vannak ugyanis sokkal fontosabb szempontok is annál, mint hogy az igazságot elmondjuk. Például a születendő gyerekek nyugalma.
Az angoloknál ez az elv egészen abszurd formákat is tud ölteni. Például a cambridge-i egyetem alkotmányában van legalább két ordas nagy hazugság. Nem lövöm már most le a poént, inkább elmesélem a történetet az elejétől.
A cambridge-i egyetem alkotmánya szerint az egyetem minden polgárának az egyetem templomtornya tíz mérföldes körzetében kell laknia. Valamikor talán fontos értelme volt ennek a szabálynak, ma már talán nincs, de így maradt. Mármost egyszer (valamiféle jól felfogott politikai érdekből) beválasztották az egyetem vezetői közé Eely püspökét. A püspök rezidenciája azonban sokkal messzebb volt a cambridge-i templomtoronytól, mint tíz mérföld, és a püspöknek esze ágában sem volt elköltözni onnan. Hogyan oldja meg ezt a problémát egy angol egyetem? Aki elég sok Harry Pottert olvasott, az most előnyben van, de ha nem angol, akkor ez sem garancia arra, hogy kitalálja a választ.
A törvényt ilyen apróságok miatt nyilván (úgy értem: egy angol számára nyilván) nem lehet módosítani, mivel annak ki tudja, milyen meszszeható következményei lennének. Kivétel sem lehet a törvény alól, hiszen akkor akárki lehetne kivétel - egy nagy hagyományú demokráciával bíró országról van szó. A megoldás az volt, hogy bevették a cambridge-i egyetem alkotmányába: a cambridge-i templomtorony és az eelyi püspök rezidenciája közötti távolság tíz mérföld. Később egyébként, amikor a cambridge-i egyetem Amerikában alapított egy kutatócsoportot, azt is bevették az alkotmányba, hogy az az épület is tíz mérföldre van a cambridge-i templomtoronytól.
Aki a cambridge-i egyetem polgára, annak számára ez így van és kész. Ha netán matematikát tanul, és úgy érzi, hogy ezzel egy sokkal általánosabb törvény, a háromszög-egyenlőtlenség sérül, ezt magával kell elrendeznie. (Minden háromszög bármelyik két oldalának összege nagyobb a harmadik oldalánál.) Természetesen kirúgják a vizsgáról, ha nem tudja a háromszög-egyenlőtlenséget, de ha a püspöki lak és a templomtorony távolságát kérdőjelezi meg, akkor az egyetemről rúgják ki. Alkotmánymódosítást persze javasolhat, de amíg az nem történik meg, addig el kell fogadnia a meglévőt.
Van az úgy, hogy az igazság kimondásával sokkal fontosabb érdek sérül, mint maga az igazság kiderülése. Ilyenkor a legjobb hallgatni, és erre meg kell adni egymásnak a lehetőséget. Erről szól a pszichológusok legendásan idétlen "Akarsz róla beszélni?" kérdése. Ha nem hagyjuk a másikat hallgatni, sérül egy fontos alapelv, miszerint a tanúságtétel esetét kivéve Isten senkit sem jogosított fel arra, hogy azt követelje egy másik embertől: "Válaszolj!" Erre legfeljebb az emberek jogosíthatnak fel valakit, például egy újságírót vagy egymást - például egy szerelmi kapcsolatban.
