Nemes dúvadak
M. őrnagy lelkes sakkozó volt, amikor csak ideje engedte, leült a századába besorozott egyetemistákkal játszani, és többnyire meg is verte őket. Én mindig elkerültem az ilyen alkalmakat, de M. őrnagy egy idő után megtudta, hogy van a században még valaki, aki szokott sakkozni, és magához rendelt. "Mérő honvéd, sakkozzunk", mondta. Én rámutattam a nagy csillagra a váll-lapján, és kicsit zavartan valami olyasmit mondtam, hogy így nem lehet.
Az őrnagy akkor, ott nem szólt semmit, de vasárnap bejött tréningruhában (az is hivatalos kincstári öltözet volt, de nem volt rajta rangjelzés), odajött hozzám, és azt mondta, na, sakkozzunk. Erre nem volt mit mondani, leültünk játszani. A századból egyre többen gyűltek körénk kibicelni, és amikor a második partit is megnyertem, valamelyikük félrevont, hogy hagyjak egyet neki is nyerni, mert különben itt kollektív büntetés lesz. M. őrnagyot addigra már megismertük annyira, hogy ez bizony nem volt kizárható.
Tudtam, hogy kényes a helyzet, de egyszerűen képtelen voltam direkt veszíteni. Mégis a harmadik partiban nagyon indiszponáltan játszottam, és nagyon rossz állásba kerültem. Más esetben talán már feladtam volna, de itt még küzdöttem tovább, és megláttam egy aljas csapdát. A lépésem teljesen inkorrekt volt, mivel ha nem esik bele az ellenfél a csapdába, akkor utána már tényleg nincs más lehetőség, mint feladni a partit. M. őrnagy gondolkodás nélkül, diadalittasan meghúzta a "logikus" válaszlépést, és csak a viszontválaszomra látta, hogy most már nem is áll olyan jól. Felpattant és köszönés nélkül elrohant.
A század megkönnyebbült, hogy kollektív büntetés nem lesz, a többi meg már az én bajom. Engem különösebben nem izgatott a dolog, egyetlen célom volt ott: valahogy kibírni azt a tizenegy hónapot, úgy éreztem, annál sokkal rosszabb már nemigen történhet, mint hogy itt kell lennem.
Pár nap múlva teljes menetfelszereléses futás volt a műsor. Három kört kellett futni, de a második kör után M. őrnagy leállított, és lemérette az addigi időmet. Én tiltakoztam, hogy van még egy köröm, de az őrnagy karhatalommal félreállíttatott, és beíratta a jegyzőkönyvbe a mért időmet.
A következő héten lőgyakorlat volt. Amikor láttam, hogy a három lövésemből négy tízes és két kilences lett, csak akkor tudatosodott bennem, hogy közben egy kicsit odébb végig ott feküdt az ezred hadseregbajnok lövője. Máig sem tudom, melyikünk lőtte a két kilencest - ezt nem szerénytelenségből mondom, csak azért gyanús a dolog, mert a "kiváló katona" címhez ebben a számban 28 kör is elég volt, és addigi katonai teljesítményem alapján joggal feltételezhették rólam, hogy esélyem sincs eltalálni a céltáblát. Később az alaki kiképzés vizsgán nem is hívtak be vizsgázni, mégis maximális pontszámot kaptam. Így lettem a Magyar Néphadsereg Kiváló Katonája.
M. őrnagy soha többet nem hívott ki sakkozni, nem is beszéltünk egymással többé. De amikor a helyettese valami bénázásomat szándékos ellenszegülésnek fogta fel és fogdába csukatott, egy órán belül megjelent a másik helyettese, és kivitt onnan. Csak később, már egyetemistaként, amikor a barátnőm összeakaszkodott a kémiatanárjával, akkor fogtam fel, hogy mindezek a furcsa dolgok miért történhettek meg velem.
Barátnőm matek-fizika szakos volt. A kémia tanszék akkoriban hírhedten rosszindulatú volt a nem kémikusokkal szemben - és már az első órán kiderült, hogy ez a városi legenda színigaz. Barátnőm a következő két órára el sem ment, de az azutánira már kénytelen volt, mert csak kétszer lehetett hiányozni. Előző este úgy döntött, hogy erre tanulni semmi értelme, legfeljebb behozza a többieket, mivel addigra már szinte mindenkinek volt legalább két-három egyese. Elmentünk hát inkább egy bridzsversenyre.
A bridzsversenyen egyszer csak szembetaláltuk magunkat a barátnőm kémiatanárával. Õ nem ismerte meg a lányt, a lány pedig a licit során ártatlan angyalarccal bedobott egy oltári nagy blöfföt. Én nem jöttem rá, hogy a partnerem blöfföl, ezért nagy vagányan tovább licitáltam, amivel az ellenfeleinknek lehetetlenné tettük, hogy kilicitálják a lapjukban levő tiszta nagy szlemet. Ellenfeleinknek habzott a szája és zsűrit hívtak.
A bridzsben az a szabály, hogy elvileg szabad ugyan blöffölni, de rendszerszerűen nem, azaz csakis akkor szabad, ha a partnerünk sem sejtheti, hogy a licitünk blöff. Általában az ilyen viták a blöffölő ellen szoktak eldőlni, mert nemigen lehet bizonyítani, hogy a partner sem tudta, miről van szó. Az én licitemből szerencsére kiderült, hogy tényleg nem tudtam, így a zsűri kivételesen a mi javunkra ítélt. Összenéztünk, mi lesz itt holnap, de hát ami történt, megtörtént.
Másnap a kémiatanár egyből felismerte a barátnőmet, tett valami maliciózus megjegyzést, hogy az elmúlt órákon nem látta, és elkezdte faggatni kémiából. Egész órán csak vele foglalkozott, noha két perc után láthatta, hogy a lány nem sokat tud, és azt is tudta, hogy az előző estét nem kémiatanulással töltötte. Az óra végén adott egy kettest - holott egyestől különböző jegyet addig még senki sem kapott tőle. Barátnőm annyira felbátorodott, hogy a további órákra be sem ment. Az év végén kicsit izgatottan adta át az indexét a tanárnak, de az szó nélkül beírta a kettest.
Azóta már nem lepődöm meg, ha egy-egy nagyhatalmú, utálatos dúvadtól ilyesfajta viselkedéssel találkozom. Sőt, megtanultam nagyon is értékelni ezt a fajta néma, minden szentimentalizmustól mentes sportszerűséget (és a vele járó dúvadságot is), találkoztam azóta ilyesmivel üzleti életben, hivatalokban és munkahelyeim nagyhatalmú urainál is.
Talán azért viszolygok egyre inkább a mai magyar politikai élettől, mert ez az életnek szinte az egyetlen területe, ahol ilyesmit már nagyon régóta nem láttam. A rend kedvéért említsük meg azt a régi kivételt is: Tarlós István (akkor óbudai polgármester) és a Sziget története. Kár, hogy amikor Tarlóst orrhosszal legyőzték a legutóbbi főpolgármester-választáson, mégsem tudott kijönni a száján egy "gratulálok a győztesnek", de hát ezt tudjuk be a mai általános politikai állapotoknak. Még bepótolhatja, ahogy M. őrnagy is bepótolta a köszönés nélküli elrohanását.
