Ez a munkám
Éjjel kettő felé elegünk lett a munkából, kivonultunk a sarki pizzázóba. Azután egyesével-kettesével visszaszállingóztunk, kit menynyire hajtott a munka vagy marasztalt még egy sör. Én előrementem, mert eszembe jutott valami, amit még ki kellene próbálni. Csöngettem az irodaház kapuján, lassan odacsoszogott a portás a folyosó végéről. Amikor becsukta mögöttem a kaput, megsajnáltam, hogy mindjárt kezdheti elölről az egészet. Vagy csak meg akartam kímélni a többieket egy szidástól, amiért nem egyszerre jönnek - nem tudom. Mindenesetre javasoltam, ne zárja be a kaput, inkább támassza ki, mert jönnek a többiek is. A portás teljesen értetlenül nézett rám. Amikor végre megértette, mit akarok mondani neki, mindössze enynyit mondott: "This is my job."
Természetesen le tudom fordítani az amerikai portás mondatát magyarra, csak úgy nincsen semmi értelme. Ez a mondat az én anyanyelvemen egy ilyen szituációban nem hangozhat el. Elhangozhat mondjuk egy tanár vagy egy ápolónő szájából, amikor hálát rebegünk neki. Ilyenkor kedves és öntudatos válasz lehet, hogy "ez a dolgom"; Amerikában éppúgy, mint Magyarországon. Az iménti szituáció azonban teljesen más, itt én akartam segíteni őneki.
Az amerikai portás válaszában semmi kioktató szándék nem volt, mégis keményen kioktatva éreztem magamat. Pedig addigra már ért néhány vaskos meglepetés abban az országban. Kiderült például, hogy ottani kollégáim egyáltalán nem hülyék. Holott okkal számítottam erre. A Magyarországról kiküldött félkész programjaink többször is azzal jöttek vissza, hogy sajnos a program nem indult el nekik. Ilyenkor mindig kiderült, hogy egy-két mozdulattal el lehetett volna indítani, ha valaki egy kicsit is ért hozzá. Jó, nem egészen pontosan azt kellett csinálni, mint ami a leírásban volt, de hát csak félkész még a cucc. Aki nem tökhülye, egy perc alatt rájön, mit írjon bele, hogy elinduljon.
A nagy meglepetés akkor ért, amikor amerikai kollégáink belevetették magukat a programunk olyan részeibe, amelyekben még mi sem tudtuk, hol a hiba. Hihetetlen ötletességgel és hatékonysággal jártak a dolog végére, teljes sikerrel. Holott nyilvánvalóan nem az ő saruk lett volna, ha nem megy. Akkor ugyan csúszik az egész projekt, de nem miattuk. Mégis, ekkor már úgy érezték, az a dolguk, hogy segítsenek, noha az eredmény nem az ő dicsőségük, mivel a mi programunk áll fel végre teljes pompájában. A korábbi verzióknál viszont úgy érezték, nem dolguk, hogy belenyúljanak, még a legegyszerűbb változtatás erejéig sem. A félkész programot is tessék úgy küldeni, hogy rendjén elinduljon - aztán persze tud, amit tud, és lefagy, ahol lefagy, azért félkész. Mi úgy gondoltuk, ha egyszer félkész, akkor indul, ahogy indul, lényeg, hogy látsszon, hol tartunk. Mit mondjak - sokszor nem látszott számukra. Amikor személyesen találkoztunk, őket meg az lepte meg, hogy mi nem vagyunk mégsem tökhülyék.
Ezzel együtt, noha programozástudásban magasan vertük őket, mégsem tudtunk felkerülni a szemükben arra a polcra, ahol a helyünk lett volna. És nem azért, mert lenézték a kelet-európaiságunkat. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Ma már úgy látom, hogy éppen szakmailag nem voltunk valójában annyira jók, mint hittük. Minden szakmának csak egy része a szaktudás, legalább ennyire fontos a hozzáállás is.
Egy projekt értékének sokszor csak a kisebbik része adódik abból, hogy elkészül-e időben és megfelelő minőségben. Az érték nagyobbik része abból származik, ha a megrendelő végig bizonyos lehet benne, hogy a termék rendjén elkészül. Ez esetben például már jó előre le meri kötni a hirdetési felületeket, és így sokkal olcsóbban megkapja azokat. Ez a spórolás több lehet, mint amennyit nekünk összesen kifizet - viszont a hirdetés lekötése ablakon kidobott pénzzé válik, ha mégsem készülünk el. Ezért meglehet, hogy akár kétszer annyit is megér neki a munkánk, ha mindvégig teljesen biztos benne, hogy időre meglesz. Ezt a biztonságérzést azonban már egyetlen el nem induló félkész anyag is erősen aláássa. És az is, ha úgy érzi, nem világos számunkra, mi a mi feladatunk, és mi a másé, például az ottani programozóké. A finis nagy hajtásában persze mindenki a fedélzetre, de békeidőben csinálja mindenki a maga dolgát, a maga felelősségére.
Évekkel később, amikor már jobban ki voltam hegyezve az ilyesmire, egy állástalan villanyszerelő ismerős megkérdezett, tudnék-e neki munkát szerezni. Éppen azon merengtem, hogy talán igen, de pechére közben tovább beszélt. Magyarázta, hogy ő milyen szuperkiváló villanyszerelő, még a mérnök hibáit is sokszor kijavítja. A mérnök rosszul tervezi meg, de ő jól építi be. Ekkor már tudtam, hogy rajtam keresztül ő munkát nem kap, akármilyen jó is a szakmájában. De nem voltam éppen tanáros hangulatomban. Ahogy az amerikaiak nem magyarázkodtak nekünk, én sem tettem fel neki néhány didaktikus kérdést. Például hogy vajon a tervrajzokon is végigvezeti-e azokat a változtatásokat, amelyekkel kijavítja a mérnök hibáját? Vagy évek múlva egy kis zárlat miatt le kell majd bontani a fél házat, mert a vezetéket nem találják ott, ahol a tervrajzok szerint lennie kellene? És azt sem kérdeztem meg, hogy miután ő csendben kijavította, milyen következményei lesznek annak, hogy a mérnök hibázott? Nem azért, neki is szabad hibáznia, de így nem derül ki, hogy milyen gyakran teszi.
Nagyon lelombozó érzés volt, amikor évekkel a rendszerváltás után rájöttem, hogy alig néhány fős kis magáncégünkben sikerült tökéletesen reprodukálnunk a szocialista nagyvállalatot. Azt, ahol mindenki a másik munkáját igyekszik elvégezni, és a saját felelősségét homályban tartani vagy kibújni alóla. Az amerikai portás ebbe verte bele az orromat értetlenkedésével és mellbevágóan egyszerű válaszával. Neki természetes volt, ami nekem nem: az ő dolga csak annyi, hogy ha valaki jön, akkor kinyissa az ajtót, amúgy meg zárva tartsa. Nem dolga megítélni, rendjén van-e, hogy egyesével szállingózunk viszsza. Az sem kérdés számára, hogy muszáj-e éjjel az irodaház ajtaját folyamatosan zárva tartani.
