Kin is nevetgélek, minek is örülök, merült fel történetünk ezen pontján a négykézlábon álló figurában hirtelen a kérdés, s ez rossz volt, a kezdeti lelkesedésből jócskán visszavett; baljós jelként megjelent egy izzadságcsepp a homlokon, de szerencsére eszénél volt a hősöm, és hatalmas rutinjával rántott egyet az események menetén, miáltal sikerült neki a folyamat irányát az utolsó pillanatban újra megfordítani. Uralom, mondta, noha nem kérdezte senki, a dolgokat; nem ellenfél, tette hozzá, az éjszaka, de erről mintha nem lett volna meggyőződve, úgyhogy biztos, ami biztos, a figyelmet elterelő külső segítséghez folyamodott - s jó sorsának hála, a hajópadlóra továbbra is számíthatott. Ezúttal már nem csupán a rések, repedések eltérő méretei küldték a felmentő sereget, hanem hát a fantasztikus görcsök, amiket eddig egyszerűen észre se vett: azok az ezerszer is áldott barnás vagy fekete görcsök, azok dobták felé a mentőövet. Szépek voltak, rendkívüliek, egyik-másik egyenesen egy képzőművészeti alkotáshoz volt fogható - két hasonlót sem talált köztük, ahogy végigfuttatta a szemét a kínálaton, jobbról balra, balról jobbra, majd alulról fölfelé, egészen a szőnyegrojtokig. Bárhonnan is nézte, nem volt alaptalan abban reménykedni, hogy általuk az éjszakából legalább húsz perc ismét eltelik.
Például az egyik - a formáját tekintve - teljesen olyan volt, mint egy pina. Erről azonnal eszébe jutott gyerekkori nagy szerelme, Andrea. Egy kapualjban álltak, sötét téli délutánon, és hát addig is megtörtént már, hogy tapizással fűszerezett csókolózás közben felállt a fasza, de hogy jöjjön is valami belőle: olyan még sosem. Ráadásul nem volt elég az első magömlés okozta jeges rémület, a nadrágot fokról fokra átitató spermiummal egy időben jött a házmester is, miáltal egyszerre kellett elélvezni s az életet menteni. Aki nem tudja, mi a kínszenvedés, azt legott beavatom: futva menekülni, két dögnehéz iskolatáskával a kézben - mert a manus lovag volt már akkor is -, s mértéket nem tudó, üzekedő bakkecskeként megpróbálni az úgyszintén rohanó Andrea combjához dörgölni a Trappert, hogy ne törjön félbe a rendkívül ijesztő, mégis varázslatos, ismeretlen élményekkel kecsegtető élvezet, mindeközben azt hallgatni, idejárnak baszni-szarni, de agyonütöm mindegyiket - ez. Hősöm ilyen egész furcsa, Andrea motollaként pörgő, szép, hosszú combjait ütemesen döfködő, ám csak ritkán eltaláló, igen sebes, oldalirányú szökdeléssel zajló, észveszejtő menekülés közben lett tehát nagykorú a miskolci Papszer utcán, s mire leértek a Magyar-Szovjet Barátság térre, bizonyos szempontból felnőttnek volt tekinthető. Ám ebben sem ott, a helyszínen, a trafik előtt, lucskos gatyában, fulladozva, nyári falevélként remegő lábakon, sem pedig most, huszonöt év múlva, négykézláb a hajópadlón, nem volt sok köszönet, hogy őszinte legyek. Akkor már inkább az első magömlés előtti állapot. Ha tudja, hogy ilyen lesz, hogy ez lesz majd belőle, biztos nem döfködte volna menekülés közben Andreát.
