Néhány éven belül a Szovjetunió megszûnt létezni, és Kaszparov azóta teljes mellszélességgel orosznak vallja magát. Orosz az anyanyelve, az orosz kultúrán nevelkedett, és az orosz válogatottat segíti újabb és újabb olimpiai bajnoki címekhez. Ha ma eszmélne, talán meg sem fordulna a fejében, hogy õ nem orosz, viszont egyáltalán nem biztos, hogy sakkozó lenne. Ideje jelentõs részét így is üzleti vállalkozásainak szenteli. Lehet, hogy egy másik Bill Gates veszett el pusztán azért, mert Kaszparov történetesen a Szovjetunióban nevelkedett.
Bill Gatest sokan nagyon rossz példának találhatják, mivel jogosan vitatható, mennyire tesz jót a világnak a Microsoft stílusa és világszemlélete. Ezzel együtt, és ezt nem a Windowsom érzékeny lelkének ápolása végett mondom, Bill Gates kétségtelenül produkált valami világbajnoki színvonalút. Sok éve vezeti a világranglistát egy olyan sportban, amelyben különösen éles a verseny, és ahol a világbajnoki cím dollártízmilliárdokkal jár. Az a gyanúm, ha választania kellene, hogy a sakkozók ranglistavezetõje legyen-e inkább, vagy a Fortune magaziné, nem okozna neki sok fejtörést a kérdés.
A tehetséges emberek egy részének nagyon speciális irányú a tehetsége. Ezek az emberek nem fognak kiemelkedõ teljesítményt felmutatni, ha nem adatik meg nekik, hogy azt csinálják, amire a tehetségük predesztinálja õket. Hogy ezúttal egy irodalmi példát említsek, ilyen a sakkvilágbajnok Stefan Zweig Sakknovellájában. Ugyanakkor nagyon sok olyan ember is van, akinek a tehetsége sokkal általánosabb, többirányú - ilyen például a Sakknovella fõszereplõje. Ha sakkozásra adja a fejét, abban lesz nagymester, ha másra, akkor másban. Az ilyen embereknek az határozza meg a pályáját, hogy milyen területen érzik magukat a legjobban - feltéve persze, hogy nyitva van elõttük az a terület, amelyen leginkább szeretnék kiteljesíteni a képességeiket.
Tavaly jelent meg Steve Olson Count Down (Visszaszámlálás) címû könyve, amely a 2001-es év amerikai matematikai diákolimpikonjait mutatja be. Hat csillogóan okos és tehetséges kamaszgyerek, évfolyamuk legjobb matematikusai az Egyesült Államokban. A könyv számomra azért különösen kedves, mert a matematika és a pszichológia egy jól kifõzött elegye. Egyrészt a hat gyerekhez kapcsolva bemutatja az olimpia mind a hat feladatát, másrészt mindegyik gyerek kapcsán elgondolkodik egy-egy izgalmas pszichológiai fogalom (kreativitás, tehetség, versengés stb.) mibenlétén és mûködésén, és eközben a legújabb pszichológiai kutatási eredményeket is megismerteti.
A szerzõ (és így az olvasója is) lelkesen és fenntartás nélkül tud örülni az amerikai csapat második-harmadik helyének, amelyet az orosz csapattal holtversenyben ért el. A kínaiakat úgysem lehetett megverni, arra esélyük sem volt, így hát jogosan kezelik nemzeti hõsként azt a hat pokolian okos és tehetséges gyereket, aki ilyen remekül helytállt. Ha csak ennyi tanulsága lenne a könyvnek, már az is megérne egy misét - gondoljunk csak bele, mi mennyire nem tudunk felhõtlenül örülni egy olimpiai ezüstnek vagy bronznak még akkor sem, ha emberfeletti helytállás eredményeként született, és aranyra eleve semmi esély sem volt.
A hat amerikai diákolimpikon közül három-négy egyáltalán nem biztos benne, hogy matematikus akar majd lenni. Van egyéb irányú tehetségük és érdeklõdésük is, és könnyen el tudják képzelni, hogy inkább más területen fognak mûködni, mert azt jobban élvezik, mint a matematizálást. A korábbi olimpikonok közül is volt, aki zenész lett, volt, aki szakíró, és számos olyan is, aki sikeres üzletember. Ebben egyáltalán nem ártott nekik (sõt!), hogy életük egy szakaszát el-mélyült matematikai tanulmányokkal töltötték.
Nekünk is évrõl évre vannak aranyérmeseink a matematikai olimpiákon, az ezüst- és bronzérmekrõl nem is beszélve. De a magyar matematikai olimpikonok közül szinte mindenki matematikus lett, esetleg informatikus. Gondoljunk Kaszparov szavaira: mit lehet itt kérem csinálni? Szerencsére azonban ez erõsen változóban van napjainkban. A rendszerváltás után Magyarországon is sokkal szélesebb lett a pálya, amióta pedig EU-tagok is lettünk, azóta különösen.
Lehet, hogy ennek következtében egy nemzeti legendával szegényebbek leszünk, és egy idõ múlva kevesebb kiváló matematikussal büszkélkedhetünk majd. Ám mielõtt elsiratnánk ezt a legendát, nézzünk kicsit a mélyére, mennyi valóságalapja van. Egyfelõl kétségtelenül nagyon is sok. Sorolhatnánk a kiváló magyar matematikusokat a múltból Bolyai Jánostól Erdõs Pálig, vagy a ma élõket Lovász Lászlótól a fiatalokig, például Tardos Gáborig vagy Csörnyei Mariannig. 'k valóban a világ legszûkebb élvonalába tartoztak-tartoznak. De másfelõl: a lengyelek vagy a románok ugyanennyi világszínvonalú matematikust tudnak felsorakoztatni, az oroszokról nem is beszélve. Ugyanis mindezekben az országokban érvényesek voltak Kaszparov szavai, és ezért a tehetségek koncentrálódtak az olyan tudományokra és sportokra, amelyek mûveléséhez viszonylag kevés pénz, paripa és fegyver is elegendõ.
Mi pontosan ugyanolyan jogosan vagyunk büszkék a világszínvonalú magyar matematikusokra, mint a románok vagy a lengyelek az övéikre. Ezzel együtt várható, hogy mindezek az országok a jövõben kevesebb kiváló matematikust (vagy sakkozót) fognak adni a világnak, mint korábban. Ezek a tehetségek továbbra is érvényesülni fognak, csak éppen az élet legkülönbözõbb területein. Ezzel az ország felemelkedéséhez is sokkal sokoldalúbban, színesebben járulnak hozzá, mint ha megmaradnánk matematikai (vagy mondjuk sakkbeli) nagyhatalomnak.
