S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányba szeretni csak úgy tud, hogy a másikban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.
Egy jelentéktelen kisvárosba, mégis a teljesség felé szalad a vonat, akármerre fordulok, legyen arc, táj, vészfék, a kalauz összetéveszthetetlen mozdulata - puszta és közöny. Azt hiszem, itt csak a szemben ülő *** lehet a kivétel. Meghatódva teszi maga mellé az isten tudja, honnan szerzett könyvecskét, rám mosolyog, és a hirtelen megszerzett bölcsességtől megrészegülve az ablak felé fordul. Megnyúlik a képe, mohó kíváncsiság költözik a szemébe, és bár lesír róla a görcsös igyekezet, az odakint szaladó semmivel nem tud mit kezdeni. És ahogy kiül arcára az ebből fakadó tanácstalanság, majdnem imádnivaló. Nem ismerek nála romlottabbat.
A kisváros címerében bárány legeli az aranyló kalászt, de a zöld hegyek mögött farkasok ólálkodnak. Nemrégiben itt járt a Újpest, nem is ez volt hír, még csak az sem, hogy a helyi csapat elesett. Sokkal inkább a partjelző, aki elnézte az egyetlen reményteli kiugratást és beintette a lest. A becsületgól elmaradt, a szurkolók nem bírtak magukkal. A partjelző menekülőre fogta, de hiába: arra már nem jutott ideje, hogy gázt adjon. Pisztolyt nyomtak a halántékához, és megetették vele a zászlóját. Rúddal együtt. Dózsa György óta nem akadt errefelé ilyen szenzáció, hacsak nem az elmaradt Beatrice-koncert 1980-ban.
A vasútállomás forgatagában *** legszívesebben megsimogatná az összes útjába akadó nyomorultat, megigézve olvasgatja a váróterem sötét trágárságait, pénzt ad a koldusnak. De később, a művelődési házban már elszakad a cérna, a felszolgált barna lötty láttán felcsattan, "ez a konyak büdös", és dühe akkor sem párolog, amikor az igazgató jobb helyet ajánl, a közeli pizzériát, ropogós ötezreseket húz ki a tárcájából és rákacsint:
- Remélem, uram, nem feledkezett meg a számlatömbről.
Sokféle romlottság létezik, szóval, szaggal mérhető, szellemes és közönséges, de van, hogy csak magába fordul és lapul a csendben. Lehetett *** "velejéig romlott" legutolsó tróger, hamiskártyás, besúgó, vagy ami a legtöbbször: modoros pojáca, azt még a legádázabb ellenségei is elismerték, fiát példásan neveli. A kis *** volt a mindene, elkényeztette iskolával, édességgel, semmit nem tagadott volna meg tőle. Karácsonykor még a fülébe is papírpénzt sodort, sőt a sikeres egyetemi felvételi után, úgy vélte, ráfér a fiúra egy kis lazítás. *** csak egy dolgot intézett el röviden: az édesanya kilétét. Nincs. Ennél többet még akkor sem mondott, ha kiesett a kezéből a pohár.
De hol vagyunk most ettől! Az ötödik konyak már nem annyira büdös, a pizzériában bourbon is akad. Mire az est leszáll, és a kiöltözött vámpírok helyet foglalnak a nézőtéren, *** alig tud beszélni, de egy csepp sem megy kárba a legfrissebb féldeciből. Miután a púpos asszony trikójából kiesik a strandlabda, a késdobáló tönkreteszi a tapétát, miért éppen az mentené a helyzetet a színpadon, hogy elhangolt pianínón operettmelódiákat bogarászok, miközben *** többször is megjegyzi, "úgy látszik, a hangomat Pesten hagytam"?
Ahogy a fiút is. A "kis lazítás" előtt csöngettek a sötét lépcsőházban, melegítős fickó dugta ki kezét az ajtón. *** pénzt gyűrt bele, és egy nő nevét suttogta, majd eltűnt. A férfi mosolygósra váltott, karon fogta a fiatalembert, lesegítette a kabátját, kotont tett a markába és a tévéfotelben trónoló asszony elé vezette. A nő elnyomta a cigarettáját. Kiszállt a fotelből, hátat fordított, négykézlábra ereszkedett és felhajtotta a pongyoláját. Nem kapcsolta ki a tévét, a fiú kezébe szexmagazint nyomott. De a kis ***, noha egész testében remegett, sikerrel vette az akadályt: büszke lehet rá az apja.
- Ekkora szégyent még soha, de soha!
Az igazgató homlokára borítja a díszzsebkendőt, a helyi lap tudósítója elmosolyodik, a polgármester sofőrje kiemeli a sor közepéről főnökét. Harapni lehet az elégedetlenséget, de a botrány csak azután robban, hogy *** szónoklatba kezd. Előbb a szeretetről, a kristályokról, a folyókról áradozik, amelyek óceánná varázsolják a teret, az időről, ami soha-soha meg nem áll, majd - ahogy az vidéken, részeg haknistákkal oly gyakran előfordul - a közönségről. Annál a résznél, hogy ebben a városban akkora parasztok laknak, hogy nem látni az eget, az első sorban ülő, vegyvédelmi köpenyt viselő férfi nem bírja tovább, felront a színpadra, megragadja *** aranylamé zakóját, a képébe üvölti:
- Anyádat. Azt nem látni!
Hamarosan mindenki a színpadra lép, a pokoli zajt egy nő kiabálása nyomja el, "az igazgató urat valaki kidobta az ablakon". A lincselők elől megpróbálok a pianínóba bújni, de már ott lapul a bűvész és a púpos asszony. Fogalmam sincs, hogyan jutok el a nagyméretű olajfestményig, ami fölött a Vészkijárat felirat piroslik. *** persze nem menekülhet, vécélánccal kötözik a díszletszökőkúthoz, a fejére papírcsákót húznak, valaki széttép egy dunyhát, hull a toll.
A partjelző kiszalad a ruhatárba a másik zászlóért.
Másnap a kórházban, amikor a fiát hozom szóba, *** roppant elégedettnek látszik. Szinte újjászületik, ahogy a fiú eredményeit sorolhatja a felsőfokú nyelvvizsgától a jogosítványon, a csinos "jelölt"-ön és a számítógépes ismereteken át egészen az első pálinkáig, ringyóig. Aztán eltolja magától a levesestálat, és megtörli a száját. Amikor odakint elbújik a nap, és furcsa, szürke árnyék fut a kórtelem falára, halkan megjegyzi:
- Még jó, hogy csak én tudom, ki avatta fel.
