Tudósok a ringlispílen
Elég volt az érdekességekbõl, a végén még azt hiszi a kedves olvasó, hogy a nyelvészet érdekességekkel foglalkozik. Vegyük a magyar nyelvben a múlt idõ képzésének szabályát. (Közbevetés: az én nyelvérzékem szerint a "múltidõ" egybeírandó volna, de tartsuk be zokszó nélkül az akadémiai helyesírást, már úgyis liberalizmussal vádolnak.) Köztudomású, hogy a múlt idõt kivétel nélkül minden igénél -t, -tt raggal képezzük: tanult, védett. (Az ilyen ragot a hagyományos nyelvtanban "jelnek" nevezik, azt kifejezendõ, hogy utána még tehetõk ragok; ez az alosztályozás számunkra most mellékes.) Elsõ kérdésünk: egy raggal van-e dolgunk vagy kettõvel? Látszatra kettõvel, hiszen az egyik -t, a másik -tt. Jó lenne azt mondani, hogy a két rag lényegében egy, mert a dolgok számának csökkentése minden tudománynak szívügye. Nos, a -t és -tt azért egy, mert mindig csak az egyik lehetséges kettõjük közül: ahol az egyik megjelenik, ott nem jelenhet meg a másik. Azaz: van hányt, tanult, tekert, de nincs *hányott, *tanulott, *tekerett (a csillag a nem létezõ, senki által nem használt alakokat jelzi); és fordítva: van védett, mondott, döngött, de nincs *védt, *mondt, *döngt. (Van néhány olyan ige, amely mindkettõt eltûri, ezek mind -l-re végzõdnek, ám ilyenkor a -tt változat már a használatból kikopóban van: nyílt = nyílott, telt = tellett, fölszállt = fölszállott, hullt = hullott. Ennyi kivételt minden nyelvtan megenged, szõnyeg alá velük!) Kijelenthetjük tehát, hogy a múlt idõ jele -t vagy -tt, ezek nem szabadon választhatók, azaz szaknyelven szólva kiegészítõ eloszlásban (komplementer disztribúcióban) vannak. Ez mindig azt bizonyítja a nyelvészetben, hogy a két dolog egy; például hasonló alapon mondhatjuk, hogy a -nak és a -nek ugyanaz a rag.
Ezek szerint a magyar múlt idõnek egy ragja van, mely hol -t, hol -tt formában jelenik meg. Melyik az alapalak és melyik az ebbõl levezetett másodlagos forma? Mikor melyiket kapjuk? (Mentegetõzés: ebben a cikkecskében csak az egyes szám 3. személyrõl lesz szó, tehát az õ védett-rõl; az én védtem, õk döngtek csak egy hosszabb írásba férne bele.) Azt szokták tanítani az iskolában, hogy "a múlt idõ jele mássalhangzó után egy t (tanul-t), magánhangzó után két t (véde-tt)". Ez megfigyelési szinten igaz, de tényleg van ebben a nyelvben ilyen szabály, hogy magánhangzó után kettõzõdik a t? Nincs, mert van szeret, gyapot, köt, tehát simán végzõdhet egy magyar szó magánhangzó + t-re, kettõzõdés nélkül. A hangtan nem indokolja, hogy bármely t megkettõzõdjön magánhangzó után. (A tárgyrag se dupláz: sebet, tokot, kürtöt.) Mindezek fényében a múlt idõ lehetne *védet, *mondot, *döngöt, ez semmiben nem sértené a magyar nyelv hangtanát. Azaz a kettõs -tt megjelenését nem indokolja az elõtte álló magánhangzó.
És ha megfordítjuk? Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a magyarban a múlt idõ ragja -tt, és azokat az eseteket próbálnánk megindokolni, ahol nem az? Nos, ezen az úton egyszerûbb magyarázathoz jutunk. Egyfelõl nem kell már indokolni, hogy a védett, mondott, döngött, lõtt, rótt-ban miért van kettõs -tt, hiszen most már ez a múlt idõ jele. No de meg tudjuk-e indokolni, hogy miért van szimpla -t a tanult, kent, írt, maradt stb. alakokban? Igen. Van ugyanis a magyarban egy szabály, mely kimondja: ha egy kettõs mássalhangzó egy további mássalhangzó szomszédságába kerül, akkor le kell rövidülnie. Például: parttól ejtsd [partól], mondd ejtsd [mond], sérvvel ejtsd [sérvel]. (Legföljebb az az érdekes, hogy ezekben a rövidülést a helyesírás nem jelöli - de ez az õ gondja, nem a nyelvészé.) Ez a szabály automatikusan alkalmazódni fog a múlt idejû alakokra is, tehát a kérdéses múlt idõk most így alakulnak ki: tanul+tt - ejtsd (és írd) tanult; ken+tt - ejtsd (és írd) kent; ír+tt - ejtsd (és írd) írt stb.
A modern nyelvészet alapelve a generatív elv, tehát hogy a nyelvtani szabályok "generálják", azaz létrehozzák a létezõ alakokat. Minden szabályrendszer annál jobb, minél egyszerûbb, azaz minél kevesebb szabállyal ragadja meg ugyanazt a jelenséghalmazt. Esetünkben egyszerûbb volt abból kiindulni, hogy a magyarban a múlt idõ jele kettõs -tt, mert ebbõl külön szabályok felállítása nélkül, a meglévõ szabályok "ingyenes" felhasználásával tudjuk létrehozni (generálni) az összes alakot, azokat is, ahol csak szimpla -t-ként jelenik meg a rag. Ez "az ingyenkör elve" (free ride principle). Ha egy gazdag bácsi a ringlispílen egy teljes kört befizetett, akkor mindegy, hány gyerek ül föl, nekik már ingyen van a menet. Ez a ringlispíl jelen esetünkben a hangtan; amúgy is "futtat" egy rövidítõ szabályt (parttól = [partól]). Ha a múlt idõ ragját kettõs -tt-nek vesszük fel a szótárba, a hangtan - ahol szükséges - majd megrövidíti.
Összebütyköltünk tehát egy kis nyelvtani generátort, mely a lõ, ró múlt idejét helyesen képzi: lõ-tt, ró-tt, és helyesen képzi a ken, ír múlt idejét is, ahol mássalhangzó után rövidült -t áll, azaz ken-t, ír-t. De már befullad a gép a szed, véd-nél, hiszen azt generálja: *szed-t, *véd-t (ahogy van marad-t, alud-t). Látjuk, mi a gond: a szed, véd (és még számos ige) mássalhangzóra végzõdik, mégse a sima -t ragot kapják, hanem magánhangzó + -tt ragot. A hangtan ezt nem indokolja. A lop ige múlt ideje nyugodtan lehetne *lopt, ez kimondható (lásd például kopt), tehát olyan hangtani "ingyenkör" nincs, amely betenné a magánhangzót az ige és a múlt idõ ragja közé a szedett, védett, lopott alakokban. Ez már egy sokkal bonyolultabb szabálycsokor, és csak részben függ az ige végén álló hangoktól, pl. áll-t, de kell-ett, véd-ett, de marad-t, tehát gyakran megjósolhatatlan sajátja az igének, hogy kéri-e a kötõhangot vagy sem.
Emiatt mégis azt kell mondanunk, hogy a magyarban a múlt idõnek két ragja van, csakhogy ezek: -tt és -Vtt (ahol a "V" jelentése: magánhangzó = -ott, -ett, -ött). A -tt ragot találjuk a lõtt, rótt, kent, írt, tanult-ban, az -Vtt alakot a szedett, védett, lopott, õrzött, döngött alakokban. A fenti nyílt - nyílott alakok is igazából ebben különböznek, nem a t-k számában, hiszen a -t-k száma egyszerû ringlispíl-kérdés.
