Az Ali Baba-elv
Amit meg lehet jósolni, az nincs. Ezt a meglepő tételt tanítja a szemiotika, azaz jeltudomány, s minthogy a nyelvészet ennek az egyik ága, az is ezt tanítja. De mit értünk azon, hogy megjósolni? És hogyhogy "nincs"?
Nézzük Ali Baba és a negyven rabló történetét az Ezeregyéjszakából. Ali Baba meglesi a rablókat a barlangban ("Tárulj, Szezám!"), ám azok észreveszik és hazáig követik, s amikor bemegy a házába, festékkel megjelölik az ajtaját, hogy majd éjjel eljönnek, s kiirtják az egész háznépet. Az okos szolgálólány, Fatime meglátja a jelet, s rosszat sejtve megpróbálja lemosni. Nem sikerül. Ekkor remek ötlete támad: a falu összes többi ajtajára is ugyanolyan jelet fest.
Nevezzük ezt Ali Baba-elvnek: ez a jeltudomány egyik alaptétele. Jel az, ami különbözik a többitől, s ami éppen ezért információt hordoz. A festékjel csak addig hordozott információt, amíg az ajtó különbözött a többitől. Ha a falu minden ajtaja meg van jelölve, akkor egyik sincs megjelölve, hiszen megjósolható, hogy a következő ajtón is lesz festék. A festék fizikailag ott van ugyan az ajtón, de hírértéke, információs tartalma már nincs, tehát nem jel. Hiába van ott fizikailag; a jelrendszerek - így a nyelv is - nem a fizikai meglétet, hanem a jelértéket (azaz a különbözőséget) használják.
Hány névelő van a magyarban? Első látásra azt mondhatnánk, három: a, az, egy. Fizikailag ez valóban így van, hiszen mindhármat tapasztaljuk: a rózsa, az ibolya, egy rózsa. Ám némi vizsgálódással kiderül, hogy az az névelő megjelenése megjósolható: akkor használjuk, ha a következő szó magánhangzóval kezdődik (az ibolya, az illatos rózsa). Márpedig az Ali Baba-elv szerint ami megjósolható, az nincs. Nincs külön az névelő a magyarban, csak két névelő van: a/az és egy, mert az az megjósolható. Nem önálló, harmadik névelő, hanem az egyik névelőnek - az a határozott névelőnek - hangtani változata.
Természetesen a "nincs" ítélet csak a rendszer megfelelő szintjére vonatkozik. Azt nem mondhatjuk, hogy a magyarban ne volna az szócska, hiszen minden mondat tele van vele, és a nyelvtanból nem hiányozhat az a szabály, hogy a határozott névelő magánhangzó előtt az-ra vált. Ezt bele kell venni a nyelvtanba, pontosabban a nyelvi hangtanba, különben hogyan is generálnám a megfelelő alakot? A hangtan szintjén tehát van az névelő; most az a lényeg, hogy a névelők szintjén nincs.
Nézzük meg magát a nincs szót is ebből a szempontból. Ez ugyebár egy tagadott létige, németül "ist nicht", franciául "n'est pas". Mondhatjuk-e, hogy a magyarban a létezés kifejezésére két ige van, a van és a nincs? Nem mondhatjuk, mert a nincs előfordulása teljesen megjósolható. Olyankor jelenik meg, amikor a nem és van (vannak) szavak egymás mellé kerülnek egy mondat létrehozásakor. Ilyenkor automatikusan (= megjósolhatóan!) lefut a következő szabály: nem + van(nak) = nincs(enek). Például én nem vagyok itt, te nem vagy itt, de *ő nem van itt helyett automatikusan ő nincs itt. Az Ali Baba-elv alapján ami megjósolható, az - az elemzés adott szintjén, esetünkben tehát az önálló igék szintjén - nincs, tehát a magyarban nincs nincs ige, ez csak a van ige egyik alakja.
Eddig egyszerű példákat néztünk, amelyek minden bevezető tankönyvben benne vannak. De vannak ennél bonyolultabb esetek is, ahol nem ilyen könnyű tisztán látni. Nézzük a következő szavakat ragozatlanul, illetve tárgyesetben: mese-mesét, dara-darát, szekér-szekeret, kanál-kanalat. Mind a négynél azt látjuk, hogy a tárgyrag odatételekor a szó töve megváltozik: mese-mesé, dara-dará, szekér-szeker, kanál-kanal. Ezeket első látásra besorolhatjuk (mint sok kézikönyv is teszi!) a változó tövű szavak közé. Úgy tűnik, az első kettőnek az a sajátossága, hogy a véghangjuk megnyúlik (mesé, dará), a másik kettőnek meg az, hogy a szó belsejében lévő hang megrövidül (szeker, kanal).
Csakhogy az Ali Baba-elvet elfelejtettük alkalmazni. A mese, dara esetében ugyanis megjósolható a nyúlás, mert nincs egyetlen magyar szó sem, amely a -t rag odatételekor ne mutatná a szóvégi a-á, illetve e-é változást, sőt az új szavak is így viselkednek: pizzát, blendét, Condoleezzát. Ami megjósolható, az nincs: bármily furcsa, a magyarban ezek szerint nincsenek a-á, e-é tőnyúlásos szavak! Ezt a nyúlást a hangtanban kell tárgyalni, mint az a, e hangok sajátosságát, de - ismétlem - a szavak szintjén ilyen jelenség nincs.
Egészen más a helyzet a szekér, kanál esetében: ez a viselkedés egyáltalán nem megjósolható. A penész, fehér, talár, halál nem lesz *feheret, *peneszet, *talarat, *halalat, és az újonnan átvett szavak sem sorolódnak ide, nincs *bananat. Így valóban az a helyes megállapítás, hogy a szekér-, kanál-félék egy sajátos osztályt kép-viselnek (ún. rövidülő tövek). Vagyis a magyarban mese típusú tövek nincsenek, szekér típusú tövek viszont vannak.
A 20. század elejének nagy svájci-francia nyelvésze, Saussure merte először kimondani: "A nyelvben kizárólag különbségek vannak." Ezt Fatime már régen tudta, csak ő nem tanított a genfi egyetemen.
