– Üdv, kedves Szókratész. De örülök, hogy visszajöttél. Már azt hittem, végképp itt hagytál, s másfelé csavarogsz. Na, ne vedd ezt komolyan! Nem gondoltam, hogy ne búcsúznál el, mielőtt szeded a sátorfádat.
– Remélem is, hogy nem gondolsz ilyet rólam. De hát marasztaltak mindenfelé, amerre csak a környező országokban jártam, s mindig el kellett magyaráznom, hogyan is van ez velem. Magam is tudom, hogy nem mindennapi a történetem.
– Na, gyere, akkor bekapunk valamit. Utána mesélek majd.
Talán emlékszel még, öreg – na, megint öregnek nevezlek, pedig te vagy a fiatalabb –, milyen jól érezted magad nap mint nap az athéni agorán. Élvezted, hogy beszélgetsz a fiúkkal, miközben kint álltál a gondolkodás szelének huzatjában. Ilyesmiket olvastam Platónnál meg Heideggernél. Most miért mondom ezt? Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon fúj-e még a szél? A fene eszi ezt a világot. Nehogy még elhitessem magammal, hogy tudom: mit hívunk gondolkodásnak? S – mondom –, hogy vajon fúj-e még ez a szél. Lefordítottam, Szókratész, Heideggernek a Was heißt Denken? című könyvét. Okosabb talán lettem tőle, de hogy mit hívunk gondolkodásnak, azt azért nem tudtam meg. S most már – az az érzésem – nem is fogom megtudni.
Ide hallgass, öreg! Na, már megint „leöregeztelek”. Egyetértek én a vén gazemberrel abban, hogy a létezőket ilyen vagy olyan végiggondolt – na tessék, ebben is benne van a gondolkodás! mondom, hogy a fene eszi… – szempontok alapján megismerhetjük, ezt tesszük a hétköznapokban is, ezt teszi a tudomány is… Választ keresünk és többnyire kapunk is az olyan kérdésekre, hogy: mi ez? Hogy működik? Hogyan fordíthatjuk hasznunkra?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
