Hogy helyesen járt-e el Murszi, azt csak a következő egy-másfél esztendő dönti el - vagy maga a hadsereg, de az akkor napokon vagy heteken belül. Ha Murszinak sikerül megszilárdítania, majd kiépítenie saját civil kormányzati rendszerét, akkor komoly erőpróba elé néz a periodikusan visszatérő krízisek - például az élelmiszerhiányok - miatt, ugyanis az efféle gondokat eddig az omnipotens és jól szervezett hadsereg oldotta meg. Az elnök feltehetően abban reménykedik, hogy a mögötte álló Muszlim Testvériség szükség esetén betöltheti ugyanezt a funkciót, és persze hihet abban is, hogy az új kormányzás olyan hatékony gazdaságot hoz létre, amely végképp kiküszöböli a termelési válságokat. Forradalmi mozgalomról lévén szó e hitet nem tagadhatjuk meg az iszlamista erőktől, bár a történeti tapasztalatok óva intenek minden túlzott optimizmustól.
Ugyancsak fontos kérdés, hogy miként lesz képes a civil vezetés átvenni a hadseregtől a védelem szakszerű megszervezését és a külpolitikai tervezést. Nem titok, hogy az elmúlt évtizedekben a hadsereg titkosszolgálata biztosította a kiszámítható külpolitikai stratégiát, és garantálta a legfőbb szövetségesekhez - így az Egyesült Államokhoz -, valamint a kulcsfontosságú partnerekhez - így Izraelhez - fűződő viszony stabilitását. Az intézmény korábbi, nagy tekintélyű vezetője - később az államfő helyettese -, Omar Szulejman tábornok július 19-én meghalt; nemzetközi téren szintén partnernek tekintett utódját, Murad Movafi tábornokot pedig augusztus 8-án leváltották.
Murszi idei elnöki kampánya még a zsidó állammal megkötött szerződések - ezen belül az 1979-es Camp David-i békemegállapodás - azonnali felmondását ígérte, és perspektivikusan azt, hogy törekedni fognak az "Arab Kalifátus" mielőbbi megteremtésére, méghozzá Jeruzsálem fővárossal. Az, hogy ezeket az egyáltalán nem eredeti gondolatokat nem Murszi ígérte a Tahrir tér őrjöngő tömegének, hanem egy populista hitszónok, semmit sem von le az erejükből, hiszen a radikálisok amúgy is Murszin kérik majd számon a következményeket vagy azok elmaradását. Hogy tud-e egyszerre lojális lenni támogatóihoz, és kellően józannak maradni ahhoz, hogy e lojalitás nevében önsorsrontó ostobaságokat ne kövessen el, az csak később derül ki.
Bár az elnök rendszer-átalakító lépései súrolják az alkotmányosság határait, egyelőre nem vádolható azzal, hogy illegitim dolgokat művelne. A főtisztek eltávolítása elvileg az elnöki jogkör része, és az is, hogy megsemmisíthesse a Legfelsőbb Katonai Tanács június 17-ei alkotmánykiegészítését, s így kiterjessze saját elnöki jogköreit. Ugyanakkor tény, hogy a Mubarak-rendszert leváltó civil mozgalmak, főként a többséget szerzett Muszlim Testvériség már az első szabad parlamenti választás során ott élt vissza szerzett jogaival, ott lépte át az alkotmányosság kereteit, ahol csak tudta - gyaníthatóan szakszerűtlenségből vagy hozzá nem értésből, ám azt követően, hogy erre az alkotmánybírósági funkciókat betöltő grémium figyelmeztette őket, már nyíltan fittyet hányva minden alkotmányos megfontolásra.
Adott tehát egy alapvetően nem demokratikus korábbi struktúra, amely a hadseregen keresztül tartatta be a kötelességeket és garantált bizonyos általános jogokat, s bár elutasította a látványos reformokat, a jogok kiterjesztése előtt sohasem zárta el az utat. És adott egy forradalmi úton hatalomra jutott civil kormányzat, amelynek a demokratikus felhatalmazása kétségtelen, de amely a választási győzelmét sok, kifejezetten a demokrácia tagadására épülő ígéretének köszönheti. E helyzet nem sok jót ígér Egyiptomnak, ámbár ez korántsem megy újdonságszámba a Közel-Keleten.
Elég csak Törökországra gondolni. Ott 1923-ban zajlott le a hadsereg által nyugati mintára megkonstruált rendszerváltás: a civil és a katonai vezetés mindvégig együttműködve, sőt alapvetően összefonódva, kemény kézzel kényszerítette rá a társadalomra a nyugati mechanizmusokat. Az ekként átformált politikai közegben a civil társadalom magára lelt, fejlődésnek indult, de épp azon mintákat elutasítva, amelyeket a hadsereg európai integrációs tervei előírtak - vagyis eleve kódolva volt a "modernitást" megjelenítő katonák és a "hagyományokat" képviselő civilek összeütközése.
A hadsereg rövid úton tett pontot e konfrontációkra. Az 1960-as államcsíny alkalmával a regnáló Adnan Menderes-kabinet tagjainak egy részét egyszerűen kivégezték. A negyedik, 1997-es puccs után a Necmettin Erbakan-kormány tagjait a hadsereg csak hazaküldte, s kinevezett helyettük egy olyan kabinetet, amely végrehajtotta a közélet ismételt szekularizációját. Az elmúlt két évben aztán az európai kísérletekbe beleunt Erdogan iszlamista kormánya már a hadsereg vezetését váltotta le: a főtiszteket ugyan nem lövette főbe, de 37 tábornokot és admirálist - beleértve Ilker Basbug vezérkari főnököt - nyugdíj helyett börtönbe küldött, méghozzá eléggé átlátszó vádak alapján. A demokráciát antidemokratikus módszerekkel kiteljesítő török hadsereg tehát átadta a helyét egy demokratikus felhatalmazású iszlamista pártnak, amely épp kivezetni igyekszik az országot a többpárti demokrácia "útvesztőiből".
Mivel mind Törökország, mind Egyiptom az Egyesült Államok stratégiai szövetségesének számít, és különösen szoros szálak biztosítják a zavartalan bilaterális együttműködést katonai téren is, Washingtonnak, a demokráciapromóció legfontosabb globális tényezőjének kiemelt szerepe volt mindvégig a török és az egyiptomi tisztek féken tartásában s abban, hogy meggyőzze őket: vessék alá magukat a demokrácia játékszabályainak. Ha nem ezt tette volna, Amerika saját elveivel került volna szembe. Ám a sors fintora, hogy ezzel közvetve azt a civil társadalmat hozta helyzetbe, amely épp azokat az értékeket és érdekeket érzi ellenségesnek, idegennek, istentelennek, amelyeket az amerikai alkotmány egyetemes értékekként ünnepel immáron 225 éve.
