Mélyi József: Pálya a magasban

Sidrák, Misák, Abednégó

  • Mélyi József
  • 2013.02.17 15:01

Egotrip

"You didn't know of Bendigo! Well, that knocks me out!" (Arthur Conan Doyle: Bendy's Sermon)

Úgy tűnik nekem, hogy mióta élek, a magyar férfi kézilabda-válogatott mindig ugyanott áll a világban, néha kicsit lecsúszik, néha majdnem egészen felemelkedik, de mindezt valahogy a hibahatáron belül teszi. Közben, a viszonylagos állandóság ellenére, számomra minden egyes világverseny egy-egy trauma vagy legalábbis érzelmi hullámvasút, imádkozás, fájdalom, öröm; alkohollal biztos elviselhetőbb lenne, de nem iszom, mert akkor nem tudnám felidézni a fejemben lassan már negyven éve gyarapodó listáról a régi neveket. Most megint világbajnokság van, józan módon ismét előtörnek az első nevek és az első tragédia: Kenyeres, Bartalos, Gubányi és a románok elleni sorsdöntő meccs az 1978-as vb-ről. Öt másodperccel a vége előtt, magyar továbbjutást jelentő döntetlennél a románok támadhattak. Minden felvételen, minden órán jól látszott, hogy nyolc másodpercen át passzolgattak, és utána lőtték a győztes gólt, de ez nem változtatott a bírók döntésén, akik valamiért ezt érvényesnek gondolták. Tizenegy évesen a tévé előtt ülve olyan volt mindez, mintha kiütöttek volna, nem sírtam, de magamban eldöntöttem: a csorba csak akkor köszörülhető ki, ha ezután legalább egy világversenyt mi nyerünk, és végre nem a románok. Bár apám hallgatásából éreztem, hogy még egy ennél is komolyabb trauma lehet a háttérben, nekem csak az aranyérem számított volna. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen mindig egyetlen nagy dobásra vártam.

Most már, hogy különböző szerkezetek segítségével a szakemberek pontosan tudják mérni a lövések sebességét, könnyű lenne eldönteni, kié kézilabdában a legnagyobb dobás; vannak mai norvég meg német játékosok, akik bizonyítottan százharminccal eresztik el néhány méterről a labdát, az lehet a rekord. Azt azonban már csak az emlékezetben lehetne lejátszani, hogy például a román aranygeneráció tagjai közül ki dobta a legnagyobbat. Persze valószínűleg Gheorghe Gruia, akit én már nem is láttam játszani, de kézilabda-karrierje előtt ifjúsági gerelyhajító bajnok volt, vagy Birtalan István, akinek a nevére viszont már a tévéből jól emlékszem, de csakis mint Stefan Birtalanra. Talán még ki is lehetne kockázni régi felvételekből, hogy Varga István vagy Kovács Péter nagyobbat dobott-e náluk, de ennek többek között azért sincs értelme, mert a dobás nem korlátozódik egyetlen sportra, a rekordot így aztán úgysem ők tartanák. Merthogy sokféle kategóriában vezetik ezeket a csúcsokat, vannak krikettjátékosok, akik már száz évvel ezelőtt széllel támogatva és szél ellenében is száz yardon túlra hajították a labdát, baseball-specialisták, akik még messzebbre vetették el, de valószínűleg egyikük sem közelítené meg William Abednego Thompson nagy dobását. Ő ugyanis egy alkalommal egy féltéglát hajított át a Trent folyó túlpartjára, amely pontosan hetvenyardnyira, azaz több mint hatvan méterre volt az innensőtől.

Thompson, aki később aztán Bendigo néven vált híressé, 21 gyermekes család legfiatalabb sarjaként látta meg a napvilágot Nottingham mellett, 1811-ben. Két ikertestvére a Shadrach, illetve a Mesach nevet kapta a keresztségben, ő pedig Abednego lett, azon három fiatalember nyomán, akik Dániel könyvében sértetlenül kerülnek ki a tüzes kemencéből, miután a babiloni uralkodó, Nabukodonozor belevettette őket. Apja halála után a kis Abednego anyjával együtt dologházba kerül, majd apróbb-nagyobb munkákat vállal, vasmunkás lesz. Bár termetre nem óriás, ereje mégis hatalmas, és szinte minden sportban kitűnik, jól fut, ugrik és krikettezik, követ pedig felülmúlhatatlanul hajít. Emellett gyakran látogatja a környékbeli kocsmákat, ahol a kakasviadal mellett rátalál a pénzdíjas verekedésre. 21 évesen hivatásos (puszta kezes) ökölvívó lesz belőle; a Bendigo név egyrészt az Abednego, másrészt a ringben gyakran alkalmazott elhajolgatásai miatt ragad rá, ezen a néven válik minden idők egyik legnagyobb kesztyű nélküli bokszolójává. A küzdelmek akkoriban szinte végkimerülésig tartanak, egy-egy menet azzal ér véget, ha valamelyik fél a földre kerül. Bendigo hamar népszerűvé válik, nemcsak gyorsasága és ütőereje miatt, de azért is, mert a meccs során rigmusokat talál ki, szidja az ellenfél anyját vagy feleségét, és állandóan grimaszokat vág. Legnagyobb ellenfele egy Ben Caunt nevű díjbokszoló, ugyanolyan erkölcstelen harcos, mint ő. Karrierjük során háromszor mérkőznek, egyik nagyobb botrány, mint a másik. Az első meccset Bendigo nyeri, mert épp térdel, amikor Caunt leüti, ez szabálytalan. A második küzdelem 75 meneten át tart, most Thompson akkor térdel le, amikor meg sem ütik, kizárják; a feldühödött tömeg elől Caunt egy elkötött lovon menekül el. A több mint tízezer félrészeg ember által végigüvöltött harmadik mérkőzésről az egyik újság azt írja: "mindkét fél alkalmazta az összes eddig ismert szabálytalanságot, és számos újabbat talált ki hozzá" - 96 menet után Caunt végkimerülten huppan le a földre.

Bendigo időközben megszerzi az angol bajnoki címet - szaltóval ugrik be az őt ünneplő tömeg közé, eltörik a térde, két évig nem állhat a kötelek közé. Visszatér, mindenkit legyőz, 1850-ben utolsó mérkőzését is megnyeri, úgy vonul vissza. Ezután rövid ideig az Oxfordi Egyetem diákjainak tanít ökölvívást, de az alkohol rabjává válik, az elkövetkező években 28-szor köt ki az erre szakosodott korrekciós intézményekben. Mikor épp nem részeg, horgászversenyeken indul, és díjakat nyer, 59 éves korában pedig három fuldoklót ment ki a Trent folyóból. 1872-ben aztán megtér, körszakállas metodista prédikátor lesz belőle. Nyers, de hatásos beszédeivel nagy tömegeket vonz, mert gyakran felhasználja a bokszmeccsekről ismert show-elemeket. Bendigo megbecsült emberként halt meg 1880-ban, nevét ma is egy város viseli Ausztráliában.

William Abednego Thompson prédikációit tudtommal nem jegyezték fel, de több mint valószínű, hogy hallgatói előtt saját nevével is példálózott. Manapság azonban még a nagy erejével sem lenne sok esélye: a stadion félrészeg szektorainak prédikálhatna Sidrákról, Misákról és Abednégóról, az ordítástól senkinek nem lenne füle a babiloni történetre - ehelyett csaknem mindenki felháborodik egy meccs kapcsán, amely a traumának majd csak dicstelen mellékzöngéje lesz. Vagy még annyi sem, hiszen van olyan ember, aki azt mondja, hogy jobb, ha erre nem szól semmit. Pedig nem kéne átdobni a folyót, elég lenne egy kavicsot rakni a Duna-partra.

Neked ajánljuk