Jelentős nevek
Hej, régen más idők jártak! Még a nevek is másként csengtek. "Ma este fellép Gera Zoltán és Ty(i)ll Attila!" - mondta harminc évvel ezelőtt a képzeletbeli műsorközlő. Új műsorhoz új férfi kell - mondaná az operetten felnőtt szakíró. Annak idején még a futballistákat is másként hívták: békésen megfért egymás mellett Dunai II és Dunai III, Kű Lajos még nem disszidált, és a cirkuszban viccelődtek a nevével, az iskolában pedig arról vitatkoztunk, hogyan kell kiejteni azt, hogy Cruyff vagy Suurbier. A futballisták nevében ott rejlik a történelem. Ha Moldova fedezetsorában Steinitz, Jascsák és Podhola előtt Sipőcz és Kohn Géza szerepel, akkor félszavakból is értjük, hogy ez a hely Közép-Európa, annak is a tragikusabb fele, és még a terminus ante quem is előttünk lebeg. Bizonyos nevek nem lehetségesek bizonyos korokban.
A világ harminc év alatt kitágult, egyre több nevet ismertünk meg, egyre különösebb hangalakok bukkantak fel, és egyre kevesebb újdonságon lepődtünk meg. Milyen furcsa volt annak idején először hallani Didiről és Vaváról, míg ma már meg se rezzenünk, ha a képernyőn nagy betűkkel megjelenik: Kaká. A hetvenes évek végén - amikor még rá se hederítettünk Dusbabára - a legnagyobb viccet az jelentette, ha a játszótéren letahamatáztuk egymást. Először az egzotikus nigériai nevek jelezték, hogy valami megváltozott: Siasia után jött Babayaro, majd a feledhetetlen Fatusi Babatunde. Aztán csak egy kicsit nem figyeltünk oda, és máris itt vannak a jó nevű afroeuropéerek, LuaLua, Djemba-Djemba vagy Boa Morte - bár azt is rebesgetik, hogy utóbbi nevét egy portugál marketingügynökség találta ki; jelenleg még a tesztfázisban vannak.
Beszélő nevek persze mindig is voltak. Jól emlékszünk még a kőkemény angol középhátvédre, Terry (németesek kedvéért: Hentes) Butcherre, akinek 1989-ben, a svédek elleni sorsdöntő vb-selejtező elején felrepedt a homloka, de sérülten is végigjátszotta a meccset, miközben hófehér meze alul-felül-kívül-belül vérrel itatódott át. Pályafutása végéig rajta is ragadt a Captain Blood becenév. Vagy itt van az argentin Killer, aki csere volt ellenünk az argentínai világbajnokságon, de sok jót az sem jelentett volna, ha beáll. A kék-fehéreknél a balhátvédet Alberto Tarantini játszotta akkoriban, hosszú, lobogó hajú, szép olasz nevű ember. Lehet, hogy csak a néven múlik, de manapság megint egy szép olasz nevű szélsőhátvéd kegyetlenkedik az oldalvonalnál: Fabricio Coloccini, a lobogó hajával (talán az sem véletlen, hogy az utóbbi időben az íróválogatottban Kukorelly jobbhátvédet játszik).
Valahogy a Sors keze lehetett abban is, hogy Wolfgang Wolf a Wolfsburg edzője lett, hiszen nevének fel kellett ködlenie valamelyik menedzser agyában. A legcifrább történetet mégis egy délnémet csapat produkálta néhány évvel ezelőtt. A Freiburg a Bundesliga legcsaládiasabb együttese, edzőjükről, Volker Finkéről pedig elég csak annyit mondani, hogy ő Günter Grass kedvenc trénere. Freiburgban nem igazán számít, ha nem megy a csapatnak, fontosabb a megfelelő hangulat és a kombinatív játék. Ennek érdekében a kilencvenes évek során egymás után szerződtették a grúz játékosokat, úgymint Kobiasvilit, Ckitisvilit és Iasvilit. Mindhárman a csapat népszerű futballistái közé tartoztak, a hálás hazai közönség pedig olyannyira szerette őket, hogy a kezdőrúgás előtt, a csapat bemutatásakor minden német játékos nevét is a -vili utótaggal egészítették ki: Schumann-vili, Weisshaupt-vili! - ordította a publikum. A klub vezetése reagált is erre a lelkesedésre, és 1998-ban a többi csapat orra elől elhalászva leszerződtették az igen tehetséges fiatal német játékost - Tobias Willit.
Rosszul járt viszont a nevével egy másik német labdarúgó, Franco Foda, aki 1987-ben a válogatott brazíliai vendégjátéka során lépett pályára. Amikor a stadion műsorközlője felolvasta a nevét, a játékos értetlenül tekingetett körbe-körbe, meghallva a Maracana közönségének hangos nevetését. Aztán valaki megmagyarázta neki, hogy Franco Foda portugálul annyit tesz: ingyen kefélni. Németországból nézve persze a brazil futballistanevek sem kevésbé problematikusak, hiszen a nyolcvanas évek végén komoly feltűnést keltett Müller megjelenése, nem is beszélve magáról Bismarckról. Bár közhelyes, de (dr.) Socratest is muszáj e helyütt megemlíteni, és tisztázni, hogy valóban nagyon művelt, okos emberről van szó (aki 1984-ben azért szerződött a Roma vagy a Juventus helyett a Fiorentinához, mert ez volt az egyetlen csapat, ahol nem volt érvényben a meccsek előtti háromnapos szextilalom - bár ennek sok köze nincs a nevéhez).
A hollandoknál is sokáig játszott egy igen jelentős ember, akit Metgodnak hívtak. Nevének jelentése (Istennel) rögtön arra ragadtatta a narancsszínű közönséget, hogy talizmánt faragjon belőle, mivel ha Isten velünk, ki ellenünk? Nem fogják rövid, frappáns mondások megörökíteni a PSV szintén holland játékosa, Vennegoor of Hesselink nevét (ne felejtsük el a keresztnevét sem: Jan). Az a csoda, hogy mezének hátára a teljes vezetékneve kifér, vetekszik a homéroszi bravúrral, ahogy az Iliászon végigvonul Telamóniádész Aiász neve (fordította Devecseri Gábor, áldja nevét az Ég!).
Arról még nem készült semmilyen kimutatás, hogy jól megjegyezhető, könnyen kimondható, reklámszerű névvel könnyebb-e világsztárrá válni, avagy egy nyelvtörővel. Maradona, Platini, Romario versus Krankl, Rummenigge, Drogba - a kérdés akadémikus. Az viszont nyilvánvalónak tűnik, hogy hosszú távon a finomabb összhangzat sokat segít a telített memóriának. Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos - a ritmus sokkal megjegyezhetőbbnek tűnik, mint a Cuciuffo, Ruggieri, Brown, Olarticoechea argentin világbajnoki névsor esetében. Legalábbis nekünk magyaroknak, akik persze azóta már el is szoktunk egy teljes sornyi jó játékostól. Épp mi, akiknél annak idején még olyan nagy nevek játszottak egy csapatban, mint Káposzta Benő és Noskó Ernő! A problémák talán azzal a Fradival kezdődtek, amelyben együtt lépett pályára Beles, Jancsika és Kvaszta. Később a helyzet olyannyira eszkalálódott, hogy sokan már csak azzal foglalkoztak, vajon mikor kerül egy csapatba Farkas, Kakas és Nyúl. A kilencvenes évek magyar focijában aztán már egyáltalán semmi vicceset nem találhattunk. Az utóbbi harminc esztendőre visszatekintve viszont elképzelhetőnek tartom, hogy futballunk hanyatlásának történetét egyszer majd valaki ezzel a címmel írja meg: Branikovitstól Koplárovicsig.
