Nézem a Nagy Könyv műsorát, és látom, amint Jókai Mór Az aranyember című remekműve éppen a vigaszágra keveredik, hogy a reményfutamban még egyszer összemérje erejét legfőbb riválisaival, A kis herceggel, Micimackóval meg persze Harry Potterrel. A konstelláció módfelett elgondolkodtató. A "nagy mesemondó" immár lassan egy hosszú évszázada ifjúsági íróként él a köztudatban, s ennek tagadhatatlanul vannak bizonyos előnyei. Egy-két regényét a teljes népesség olvassa (vagy ha más nem, megnézi filmen), s ilyesformán - ahogy azt a mellékelt ábra mutatja! - garantált helye van az olvasás-népszerűsítő szavazósdi középdöntőjében. Ott azonban mondhatni törvényszerűen alulmarad a valódi ifjúsági és gyermekirodalom hétpróbás szerzőivel szemben. Mert Jókai Mór igazából sosem volt ifjúsági író, és ezzel titokban valamennyien tisztában voltunk kezdettől fogva. Hiszen regényeiben, habár helyenként már-már gyermeteg naivitással, olyan nagyon is "felnőttes" témákat dolgozott föl, mint amilyen a személyiség széthullása vagy a szenvedély pusztító hatalma. S jóllehet maga Jókai büszkén állította, hogy írásait pirulás nélkül forgathatják még a romlatlan lelkületű szűzleányok is, a figyelmes olvasó úgyszintén bőven lelhet műveiben a szexualitás vagy akár a szexuálpatológia tárgykörébe sorolható mozzanatokat. Így például - saját korát jócskán megelőzve - regényeiben gyakorta fölbukkan a vamp figurája, a nőé, aki érzéki-szexuális hatalmával tönkreteszi a férfiakat, s aki a férfiak megalázásában leli egyedüli kielégülését. Azra‘le (Erdély aranykora), a bestiális odaliszk és Fatime (Enyim, tied, övé), a vele-jéig romlott kokott ugyanis oly tüchtig módszerességgel alacsonyít le s tesz szexrabszolgákká köztiszteletben álló urakat, hogy annak olvastán még Émile Zola vagy Heinrich Mann is elégedetten csettintene a nyelvével.
Ugyancsak valamelyest ellentmondani látszik az ifjúsági író besorolásnak az a tény, hogy Jókai több regényében is elébünk kerülnek - oh, irgalom atyja, ne hagyj el! - női ruhába öltözött férfiak. Olyan előkelő fiatalemberek, akik kedvtelésből néha-néha vagy éppenséggel életvitelszerűen magukra öltik az ellenkező nem divatos toalettjeit. Az élet komédiásai végletesen effeminálódott arisztokrata figurájáról, princ Nornenstein Alienorról például azt olvashatjuk, hogy "felöltözött hölgyruhába, egészen journal szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, ahova a hölgyek kíséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egypár fiatalembert elbolondíthatott". Az Egy játékos, aki nyer című regény egyik főalakja pedig, kifogástalan angol dandy létére, "tréfából" Lady Adaminaként tölti napjait, s perzselően vad tekintetébe Párizs teljes férfilakossága belészerelmesedik. Mellesleg szólva a dekadens arisztokrácia és a műkedvelő transzvesztitalét összekapcsolása korántsem pusztán Jókai dúsan burjánzó képzeletének gyümölcse, hiszen példának okáért Ferenc József császár és király legifjabb öccse, Lajos Viktor főherceg is előszeretettel mászkált nagyestélyiben, és ebből nemegyszer kellemetlen botrányok is származtak. (Mi több, a rosszindulatú, és ma már nehezen ellenőrizhető híresztelés szerint fiatal tengerésztiszt korában maga a későbbi kormányzó, Horthy Miklós is nőnek öltözve jelent meg egy bálon, s ez állítólag jótékony hatást gyakorolt szolgálati előmenetelére.)
Az orgiasztikus jelenetek úgyszintén több Jókai-regény lapjain föltűnnek, s különösképp az időskori művekben növekszik meg szembe-ötlően a jelentőségük. Egyik legutolsó regényében, a Mi lengyelünk címűben például a magyarországi Buddha-kultusz válik titkos bacchanáliák színterévé, ahol parasztlányok megszeplősítésével múlatják az időt a rafinált nagyvárosi élvezetektől megcsömörlött regényalakok. Ám a leginkább bizarr orgiaszcénát mégsem ebben a műben, hanem az (alkotás-)lélektani szempontból mondhatatlan jelentőséggel bíró Öregember nem vén emberben olvashatjuk. A négy különálló történetből megalkotott román harmadik részében ugyanis Jókai regénybéli alakmása a Dunából kimentett öngyilkosjelölt leányokkal tivornyázik. A patologikusan nekromán jelenetben Pergolesi Stabat Materének hangjaira veszi kezdetét az őrület: "S arra elkezdődött a tündérek és démonok tánca: elébb párosával, azután karéjban; egy része dalolt és zenézett, a többi lejtett, ugrált, keringelt; szilaj mozdulatok, csábos hajladozások, érzékingerlő ölelkezések a koporsók körül, a koponyaserlegekkel a kézben, menádi sivalkodás, bacchánsnői kacaj vegyült az ének és zene hangai közé. Egypár denevér jött alá a kupolából a nyitott csapóajtón, s ott repkedett a pokoli tündértánc csoportjai felett." Egyébiránt a Jókai által gyászorgiának elkeresztelt s kissé zavarba ejtő jelenetben - fényesen bizonyítva egyúttal a szerző tudományos-technikai érdeklődését - kiemelt szerep jut egy röntgenkészüléknek is. (Hogy mi módon, annak ki-ki utánaolvashat. Valamint annak is, miféle csúnya kórságra tesz szert az élveteg öreg féktelen gyönyörhajhászása közepette.)
Félreértés ne essék, Jókai Mór egyáltalán nem volt úgynevezett erotikus író, s eszem ágában sincs azt állítani, hogy műveit pusztán a nyílt vagy rejtett szexuális utalások emelik ki az ifjúsági irodalom köréből. Ez egyébként annál kevésbé lenne helytálló következtetés, mivel az ifjúsági regények korántsem elhanyagolható hányada ugyancsak bővelkedik az implicit erotikus és/vagy szexuális utalásokban. (Még akkor is, ha e tényt a Nagy Könyv lelkes szurkológárdái rendre említetlenül hagyják.) Mindössze csak arra próbáltam meg felhívni a figyelmedet, nyájas olvasó, hogy egy-két kötelező regény kamaszkori abszolválása után kár lenne Jókait végleg odahagyni! Hisz különben honnan tudná meg az ember, hogy miért jártak a lipovai ifjak mind lányruhában?
