1974-ben, abban az évben, amelyben az aprócska Oliver Kahn a tévé előtt ülve a hollandokat őrületbe kergető Sepp Maier védéseit csodálta, amelyben Arnold Mühren az Ajaxtól a Twentéhez igazolt, és amelyben a korábban oly sikeres 1. FC Nürnberg a második ligában kóválygott, Hans-Magnus Enzensberger egy bevallottan unalmában írt esszéjében felvázolta a poézisautomata működési elvét. A "kombinatorika törvényszerűségein és egy kis matematikai modellen alapuló" gépezet több mint harminc évig csupán elméletben létezett, egészen az idei labdarúgó-világbajnokságig, amikor is a kulturális dekoráció részeként üzembe helyezték a világ első futballvers-automatáját (www.zeit.de/fussball/poesieautomat), amely a szerkesztők által felvitt alapadatok nyomán többek között rímmel, esetleg haiku formájában mérkőzésenként rögtönözte a költeményeket. A vb-döntő után a gép például a "Józan" kategóriában a következő verset köpte ki: Olaszország-Franciaország / Franciaország. / Franciaország. Olaszország. / Pirlo. Wiltord. Materazzi. De Rossi. Abidal. Del Piero. Sagnol. / Grosso. / Olaszország!
Korántsem meglepő módon a jól táplált automata teljesítménye megközelíti, sőt sok esetben felül is múlja annak a mérhetetlen mennyiségű futballversnek a színvonalát, amely az utóbbi években lepte el elsősorban az angol labdarúgást és ezzel együtt az internetet. Az első osztályú angol futballklubok ma már gyakran saját udvari költőket neveznek ki, a www.footballpoets.org pedig naprakészen szállítja akár a második vagy harmadik liga hőskölteményeit is. Hazánkban a poéták el nem ítélhető módon alig-alig vállalkoznak a jelen megéneklésére - az utóbbi években néhány, Koplárovics Béláról szóló kósza blogköltemény jelentette a kivételt -, néha azonban felködlik a hősi múlt. A dicsőséges angol-magyar ötvenedik évfordulóján tartott megemlékezések között például méltatlanul csekély visszhangra talált Horváth Antal: 6:3. Az évszázad mérkőzése című saját kiadású könyve, amelyben az alkalmi költő Szepesi György egykori közvetítését dolgozta át. A feledhetetlen kilencven percen a szerző merész rímekkel gördül végig, például ily módon: "De közben Lóránthoz is eljut a labda - Ne add haza, Gyula! - De ő hazaadja! - Pedig ez veszélyes lehetne e percben - Mikor Sewell ott van a kapuközelben. - De jó! Nem történt baj! Grosicsnál a labda - ' máris kiadja - Úgy, hogy Kocsis kapja."
Horváth úr poézisének gyökerei az egykor volt hőskölteményekhez nyúlnak vissza, hiszen Szepesi kommentárja annak idején megihlette többek között Zelk Zoltánt is, akinek Rímes üdvözlő távirat című versét a meccs után két nappal már közölte a Szabad Nép. Részlet: "Akárcsak most, úgye, barátom / mintha egy óriás lelátón / külön-külön és mégis együtt / a rádiót fülelve lestük / Puskást, ahogy lefut cselezve / bead, s aztán haj, balszerencse / Kocsis fejese kapufára csattan / de jő Bozsik s bevágja! / s Hidegkuti talál megint utat / a kapu előtt, s benn a féltucat!"
Bár nem jellemző, de ma is előfordul, hogy külföldön kalandozó s korlátozott hírnévre vergődő fiainkat versbe foglalják a lelkes amatőrök. Így történt ez például a kiváló Vasile Miriutával, "a mi Lacinkkal", akinek cottbusi működését Gottfried Blumenstein drezdai zene- és színházkritikus, az Energie egyik legnagyobb rajongója egy szonettjében így dicsérte: "Vasile, a hajdú vajon bevágja-e? / Gyors volt a válasz, csak úgy sistergett. / Tombol Lausitz: s Kelet újra éled." (Garaczi László fordítása)
A költemény, amely a Hamburg ellen aratott egy-nullás győzelem alkalmából íródott, és a sorsdöntő tizenegyest megelőző bizonytalanságot, valamint az azt követő túláradó boldogságot ragadja meg, egy kérdést azért nyitva hagy: vajon mennyiben nevezhető Miriuta hajdúnak?
A legidősebbek persze csak legyintenek az efféle tiszavirág-életű dicsőségre. Az igazi öröklét az olyanoknak adatik meg, mint Platkó Ferenc, aki a húszas években a Barcelona kapuvédőjeként nyert kupát és bajnokságot. 1928-ban a Real Sociedad elleni megismételt kupadöntőn a nézőtérről kővel megdobták, de vérző fejjel is tovább védett, szinte egymaga harcolta ki csapatának a döntetlent, hogy aztán a meccs végén ájultan essen össze. A nagy költő, Rafael Alberti így énekelte meg a hőstettet: "Nem, senki, senki, senki, / el nem feledi Platkót! / És a végét sem: távozásod, / telivér szőke medve; / ájult zászló, a pálya fölött vállraemelve. / ", Platkó, Platkó, Platkó, / honodtól messze, messze!" (Somlyó György fordítása)
Az utóbbi évtized nagy irodalmi futball-boomja nyomán ismét előtérbe került a kapusok tematikája. Albert Ostermaiert, a német íróválogatott "hálóőrét" példaképe, a szőke kapustitán ihlette meg; a szerző "da Kahnhoz című verse révén szinte pillanatok alatt a legismertebb kortárs költők közé emelkedett. A kifutásról (nyersfordításban) így írt: "ha a szögletnél mint egy szőke macska a kapuból kiviharzik a lelkesedés hullámán s a kék levegőn át repül - most igazából a beach boys-t kéne bejátszani - & ugrás közben már abba se hagyja a repülést ha teleszkópkarjait a rotáló borotvált fejek & tartóshullámok fölött kiereszti olyan mintha egy pillanatra ah elidőzhetne akár ha a napot akarná kiöklözni pályájáról".
A mai népköltészetben legtöbbször megénekelt játékos valószínűleg a valaha volt legnagyobbak egyike, Diego Maradona, neki is elsősorban nápolyi korszaka (lásd többek között: www.vivadiego.com). A legszebb versek egyike viszont az egyik legcsúnyább játékosnak jutott osztályrészül: Arnold Mühren pályafutása valóban megéneklésre méltó. A nagy Ajaxban kezdte bátyja árnyékában, majd különböző csapatokkal angol és holland kupát, KEK-et és UEFA- kupát nyert, hogy aztán mindenki számára váratlanul, 1988-ban, 37 évesen meghívást kapjon a holland válogatottba, és az Eb-döntőben ő adja be a labdát Van Basten hihetetlen gólja előtt. Willem Wilmink rondót írt a játékos tiszteletére, amelyben bársony lábát, ékkő paszszait, Rembrandt ecsetjéhez hasonló labdavezetését dicsőíti. Rövid részlet az eredeti hangzás kedvéért: "die kleine Arnold Mühren / heeft voeten van fluweel! / Hij weeft zijn spelfiguren / tot een volmaakt geheel: / als Rembrandt het penseel / kan hij de bal besturen, / die kleine Arnold Mühren."
Végül pedig kommentár nélkül álljon itt minden idők egyik legjózanabb verse, Peter Handke 1968-as költeménye, amely egyszer-re tizenegy játékosnak állít örök emléket, s melynek címe Az 1. FC Nürnberg összeállítása 1968. január 27-én: "Wabra / Leupold - Popp / Ludwig Müller - Wenauer - Blankenburg / Starek - Strehl - Brungs - Heinz Müller - Volkert / Kezdőrúgás: 15 óra." (Fordította: Márton László.)
