A távolságot mint üveggolyót... 1.
Földön...
1875. július 24-én gyanús alak csörtet be az Anna-bálra készülődő előkelő füredi társaság vidám délutánjába. Haja csapzott, arca csupa por, ruhája bomlott, cipője romokban, egész testéből nehéz verejtékszag árad, elvadult külseje a legkevésbé sem teszi úriember benyomását. A finom közönség persze azonnal pandúrért kiált, és elhurcoltatja a mosdatlan csavargót - hihetnénk, de mi történik e helyett: harsány éljenzés, mozsárdurrogás, Rákóczi-induló, diadalkapu, üdvözlő beszéd, háromszáz terítékes bankett egy sor főrend részvételével, majd színházi díszelőadás és hajnalig tartó táncmulatság. Micsoda? Hát mindenki meghibbant itt? Nos, igen - és nem.
A különös idegen ugyanis nem volt más, mint Porzsolt Lajos, a boldog békeidők híres sportolófamíliájának tagja, aki éppen abban a pillanatban nyerte meg a Magyar Athletikai Club által megrendezett első magyarországi gyaloglóversenyt. Mivel a művelt középosztály kedvelt magazinja, a világ száz csodáját hétről hétre az olvasók elé halmozó Vasárnapi Újság már jó előre beharangozta az eseményt, kiderült, hogy több olyan hóbortos lélek is akad az országban, aki hajlandó nem szükségből, hanem pusztán virtusból s a remélt dicsőségért egy álló napig gyalogolni, hogy bejárja a Budapest és Balatonfüred közötti 85 mérföldes távolságot. Így aztán Porzsolt, aki e produkciójával más esetben az útonállás tényállását, illetve a manifeszt elmebetegség diagnózisát kockáztatta volna, most bajnoki babérkoszorút kapott homlokára a legcsinosabb hölgyektől. Sőt azt az ellenfelét, akiről a későbbi tüzetes vizsgálat megállapította, hogy a "bona fide járás" becsületszóval és kézfogással megerősített szabályát megszegve az út egy részét szekéren tette meg - s akiről máskülönben, éppen ezért, mindenki elismerte volna, hogy igen eszes ember, most megvetés övezte. Eredményét megsemmisítették, őt kizárták a MAC-ból, az esetet pedig "példaadás okáért" több hazai és külföldi lapban is közzétették, hogy gyalázatos cselekedetén minden jó érzésű sportbarát kellőképpen megbotránkozhassék, a bűnöstől pedig undorral fordulhasson el.
A gyaloglás sportja Magyarországon a reformkorban jelent meg, ám ekkor még nem a versenyzés mozzanata, sokkal inkább az ember és természet sajátos viszonya - az anyatermészethez megtérő, annak szépségére és gazdagságára rácsodálkozó, de azt uralma alá is hajtó ember példája - jelent meg benne. (Csakúgy, mint később a távolsági lovaglás, kocsizás, úszás, kerékpározás, majd a gépkorszak beköszöntével az autós teljesítménytúrák és az óceánrepülési rekordláz idején - földön, vízen, levegőben.) Széchenyi István esetében - aki rendszeresen kereste a fizikai próbákat: úszott a Duna, a Temze, a Garonne és a Dordogne folyóban, megmászta az Olümposzt és a Pic du Midit, hosszú gyaloglatokat tartott Nagycenken, valamint Kis-Ázsiában és Szicíliában - ez valóban az erejére, a fizikai teljesítmény örömére ráismerő férfiember euforikus produkciója volt, s ott állt mögötte a romantika tájszemlélete és antik emberideálja. A lótudományban és a testgyakorlásban is járatos Wesselényi Miklósnál mindez sokkal gyakorlatiasabb formában jelentkezett, s az ő gyalogló, lovagló és kocsizó teljesítményeiben inkább az Erdélyben kissé elzártan élő, tehetségét újra meg újra bizonyítani kívánó nagyúr virtusa nyilvánult meg. Távlovaglásairól és más kunsztjairól vált híressé Sándor Móric is, akinek állatot és embert nyomorító, az esztelenség határát súroló mutatványai mögött aligha volt egyéb, mint kalandvágy és kivagyiság. Ez a mentalitás csak szerencsétlenséghez vezethetett. S valóban, egy balesetet követően, melynek során kocsijából kizuhanva fejjel esett a vaskorlátnak, az "ördöglovas" életének hátralévő 28 esztendejét csöndes borulatban, a saját bravúrjait ábrázoló Sándor-album nézegetésével töltötte. Utolsó útján pedig a megbokrosodó lovak elragadták a koporsóját szállító gyászkocsit.
A 19. század második felében a magyar "távolsági sportemberek" újabb generációjának képzeletét már nem annyira a főrangú elődök példája, inkább az egyre gyorsabban szaporodó távolsági rekordok mozgatták meg.
A legjobb mestergyaloglók ekkoriban az angolszász országokban működtek. Ez nem is csoda, hiszen Angliában már a 18. században szokásba jöttek a távfutásokra kötött fogadások, a 19. században pedig számos "dilettáns" (amatőr) és "szakember" (profi) foglalkozott rendszeresen a "versenyjárás" (futás, gyaloglás) valamely formájával. Az 1870-es évek közepén, a szakirodalom által "gyaloglási őrület" néven ismert időszakban a legismertebb pedesztriánok mesebeli összegeket vágtak zsebre egy-egy bemutatóért vagy versenyért, amelyeket több ezer néző kísért figyelemmel.
Közülük is kiemelkedett az amerikai Edward Payson Weston. Az ő pályafutása 1861-ben kezdődött, amikor 22 évesen egy vesztett fogadás értelmében Bostonból Washingtonba gyalogolt Lincoln elnök beiktatási ünnepségére. Weston tejesítette ugyan a közel 500 mérföldes távot, de a ceremóniáról elkésvén csak az esti bálra érkezett meg - ahol azonban a rossz nyelvek szerint már nemigen volt kedve táncolni. Hat évvel később azután már 10 ezer dollárt keresett azzal, hogy 25 nap alatt a keleti partvidékről Chicagóba gyalogolt - több mint 1300 mérföldet. (Vállalkozásának jelentőségét mutatja, hogy a kudarcára nagy összegben fogadó spekulánsok egy alkalommal még merényletet is megkíséreltek ellene.) Ezután egymást követték legendás rekordjai, melyek között néhány egészen különleges is akadt. 1871-ben például - talán a változatosság kedvéért - 200 mérföldet gyalogolt hátrafelé egy St. Louis-i bemutatón. 1874-ben pedig hatezer ember látogatott ki a washingtoni jégpályára, hogy végignézze, amint Weston a világon elsőként 500 mérföldet jár be 6 nap leforgása alatt. 1875-től éveken át Angliában vendégszerepelt nagy sikerrel, s fellépése rendre táblás házakat vonzott. Magyarországra is eljutott a híre annak a fantasztikus külsőségek között megrendezett hatnapos párviadalnak, amit 1877 áprilisában vívott Londonban a korszak másik fenoménje, az ír származású chicagói Daniel O'Leary ellenében. A versenyre, melyet végig vezetve O'Leary nyert, összesen 70 ezer néző váltott jegyet.
Weston ekkor már a gyaloglás utazó nagykövetének számított. Látványos, a humort sem nélkülöző bemutatói végén előadásokat tartott az egészséges életmódról, a gyaloglás fiatalító hatásáról. Elveihez idős korában is hű maradt. A századelőn hevesen kárhoztatta az automobil megjelenését, mert az elkényelmesíti az amúgy is egyre tohonyább emberiséget. 1909-ben, 70 éves korában hajtotta végre legnagyobb vállalkozását, amikor 104 nap alatt New Yorkból San Franciscóba gyalogolt - közel 4 ezer mérföldet. Ám úgy látszik, Kalifornia mégsem tetszett neki, mert a következő évben valamivel rövidebb útvonalon 76 nap alatt hazasétált. Gyaloglásait ezután is rendszeresen elvégezte, 25 mérföldes napi adagjához 80-as éveiben is ragaszkodott. Végzetét azután a gyűlölt automobil okozta: 1927-ben elütötte egy taxi, és ő tolószékbe kényszerült. Életre szóló szenvedélyétől megfosztva két évvel később, 90 éves korában halt meg.
