Legényfogás levessel
Legényfogó levest legmulatságosabb egyedül rendelni és fogyasztani, ekkor érezhetjük a helyzet paradox mivoltában hagyományaink erózióját, melynek gyakorta a nyelv áll ellen legtovább. Az alábbiakban persze nem azért vetjük papírra a legényfogó leves receptjét, hogy zárt kapukat döngetve sírjuk vissza a hagyományos jellegû legényfogást, de esküdni merünk, soha nem volt olyan kapcsolat, amiben ez a leves lett volna az utolsó csepp a pohárban. Ha valaki mégis a régi praktikát szeretné vele fölidézni, jelzem, nemcsak pasizni, de csajozni is lehet vele, bár babos ételt csak hosszú, tartós kapcsolat esetén merek ajánlani, ahol a társak ismerik és elfogadják egymás legkisebb rezdülését is.
A legényfogás persze régen sem ment gyümölcslevessel vagy rántott spárgával, ehhez súlyos, kalóriadús étel illett, hogy a fickó a székbe beledagadjon. A bonyolultabb asztalosmunkákat megelõzendõ, én a következõ receptet ajánlom.
Pár aprócska kocka füstölt szalonnát pirítsunk meg hirtelen a levesesfazékban (6-7-8 literes), dinszteljünk két karikázott hagymát, öntsük föl vízzel, majd a nagyobb kockákra vágott füstölt árut helyezzük belé fõni. A füstölt áru alatt értsünk kolbászt, sonkát, füstölt oldalast, ízlésünkkel egyetemben. Míg fõ a füstölt, mossuk ki a fél kiló savanyú káposztát a csap alatt, nyomkodjuk ki, de lendületesen járjon az a kéz, különben a káposzta savanyúsága odalesz, vagy a nem kellõen zárt marokból szálanként tûnik el a káposzta a lefolyóban. A megmosott káposztát, ha úgy kedveljük, még apróbbra vághatjuk a kétkarú zöldségbárddal.
A legalább fél kiló, nagy szemû fejtett babot külön lábasban hirtelen forraljuk, s általában a babbal járjunk el mindig így, ezzel vétetjük elejét a rohamos széljárásnak. Ha száraz fejtett babból dolgozunk, a káposztával együtt rakjuk a fövõ füstölt áruhoz, ha friss a fejtett bab, a leves elkészítésének utolsó harminc percére hagyjuk, különben szétdurrannak a szemeink.
A levesben immár ott a fogósság három jelzáloga: a füstölt hús, a káposzta és potenciálisan a bab. Ideje kóstolva sózni, mert a füstölt áru, a káposzta néha felsózza a levet.
Ha már bõ negyven perce ketyeg a leves, nyomhatjuk bele a négy-öt szál répát karikázva, a friss petrezselyemgyökeret, egy kis zellert, egy-két szem krumplit, paradicsomot, paprikát, s már érezzük, jó úton haladunk, ráadásul nem jön szembe senki, ez pedig könnyen jelentheti azt, hogy olyan helyre tévedtünk, ahol még nem járt elõttünk senki. Járatlan utat a járdáért fel ne add!, mondta egy világhírû szakács, a nevét nem írom ide, mert úgy hangzik, mintha én találnám ki, de a lényeg, hogy neki az apja, az ükapja, sõt a legrégebbi õse is szakács volt, s táplálkozástudományuk jelentõsen megha-tározta az evolúció ma is prosperáló irányvonalát. A családban az elsõ szakácsot Ádámnak hívták, õ egyáltalán nem tudott fõzni, a felesége tartotta el mindenféle legényfogó gyümölcsökkel. Ez okozta a vesztüket is, mert a gyümölcs lopott volt, s emiatt nem engedték be õket többet a piacra, a biztonsági õrök megváltoztatták a kódot.
De úgy látom, a leves bevette az utolsó kanyart is, borsozzuk, dobjuk bele a babérokat, pár kockacukrot, és ne tessen ijedezni, két jó marék olasz rizst. Méghozzá az Eurorico márkaképviselet nagy örömére a kék ornamentikájú tasakból. Van egyébként sárga és zöld, de az a rizs más tészta. A kék színû tasak sötétebb szemeket tartalmaz, ami nem fõ szét olyan könnyedén, nem issza el elõlünk a finom levest, s így nem lesz olyan levesünk, ami nagyobb mennyiségben alkalmas a repülõgép-anyahajó fedélzetén landoló vadászgépek nagy viszkozitású és rugalmas megfékezésére. Itt gondoljuk el, mik járhatnak pl. a légierõnél dolgozó szakácsok fejében!
Utunk ezúttal is a végéhez ért, de még ne dõljünk hátra a bárszéken, mert a rántások rántása, a fokhagymás paprikás még hátravan. A pár gerezd fokhagymát nagyobb darabban kissé megpirítjuk az olívában, pár kanál lisztet dobunk rá, s úgy állítjuk be a liszt és olaj keverékét, hogy az jól keverhetõ massza legyen. Keverjük meggyõzõdéssel és lehetõleg vastag falú lábaskában, oda ne égjen, mert dobhatjuk ki az egészet az ablakon, s hát nincs a levesfõzésben idegenebb mozgásforma, mint a dobálózás. Képzeljük el, kidobunk valamit, és megkérdezi a szomszéd: Mit csinálsz? Erre azt mondjuk: Fõzök! Majd egyperces néma vigyázzállása következik fölhúzott szemöldökkel a csukott ajtó mögött. Nos, ugorjunk, mint a kos: a rántást kihûtjük kissé, hogy ne kapja oda a piros nemes paprikát, majd tehát beleszórjuk, elkeverjük vele, s a lassan döngetõ levesbe kaparjuk, miközben ott is kavarunk egy fakanállal. Azt persze nem számolom most, hogy ehhez hány kézre lenne szükség, mindegy, kövessük az utasításaimat, abból még nem volt baj, a lábamat is csak egyszer törtem el, és ahhoz se kellett kettõnél több kéz.
Azt hiszem, elkészült a legényfogó, mindenesetre mást most nem tudok mondani, vagy talán még annyit, hogy "tálalás után ki-ki tejföllel ízesítheti". Ám ezt csak cselekedjük, ne mondjuk ki, mert a gyerekek elõszeretettel kérdezik ilyenkor, hogy: 1. Ki az a Kiki? 2. És mért csak õ ízesítheti tejföllel?
