Valóban nehéz, de mi?
Vigyáznunk kell az ilyen kijelentésekkel, ha bármikor aztán komolyan akarjuk még gondolni, s nem szeretnénk, ha a túl sokszor "farkas!"-t kiáltó pásztor sorsára jutnánk. (Régimódi história.) Meg hát az "akarjuk" nálam ugyanúgy nem alapvetõ, mint - állítólag - Maigret felügyelõnél a gondolkodás. Szánalmas kis eredményekre jutok a kivédõlegességgel: egy szegény telefont nem tudok okvetlenül jól elintézni, magam gyaloglok erdõbe; s közben egész mulatságos dolgokat fedezek fel, csekélységeket bár, valódiakat - pontosan fordítva van velem minden, mint ahogy szeretném. Jó Trupofil Temzonom, te tudod ezt!
De hogyan másképp lenne? Mi lenne más e világon, mint hogy - mégis akarólagosan! - azt mondom: ah, menni megint valahová! aztán a medvés boltot se tudom megcélozni, mégis el kell ismernem, hogy az a "valahová menés" nem volt maga a dolgok mélye, nem volt tragédia, sõt, mert élek (például egy szakmai életet) ezt sem dobhatom ki a hajóból, amiképpen a kifogásolható kifogásolgatókkal (A Kisajátítókat Kisajátítják! ha az oly egyszerû lenne, Károly úr) sem viselkedhetem kifogásolhatóan, s így a dolog, ha nem is kifogástalan, de van. Az egzisztencialista legsivárabb eredményessége, eredményeinek legnagyobb sivárassága, hogy ennyi van a végén: VAN. Maigret is egzisztencialista volt, csak Simenon aránytalanul sokat ért el vele. "De a sírba vitte, Dezsõkém? Akkor mi van, Csumikám?" így valami régi jó haver a borozóban. S mely igaz.
Fõleg párás idõben, mégis keserves az egzisztencializmus, és ha be kell számolni róla, még inkább. Mi minden változik! Más a tegnapelõtti VAN, más lesz a holnapi. Mennyit üldögéltem, csak úgy terasz szegletén, valami Gellérthegyre-Naphegyre nézõ vendéglõ ponyvája alatt, egy alig-fröccsel, hová lett e jó szokásom? Kiirtódott hét-nyolc éve. Ah, hét év, nyolc év, mi minden átcserélõdik. Ha az egzisztencialista alak filozófiája mindig: a mi van, a konkrét - hát ez már eleve nagyon sivár. Nem mintha alább való lenne az ilyesmi a csodáknál, nem lehetne maga csoda netán, de annyi fáradozással jár, vagy oly hamar kell félni a "volt is, nem is", "szép volt, veszélyes volt, talán igaz se volt", vagy Beckett nagy egzisztencialistája, Krapp, ahogy - megróhatjuk érte - épp a gyönyörû-ségek kihagyásán bánkódott (mely kicsinyes szempont?!) - Dusko Gavriloics is oly jeleneteket kreált talán képzeletében, hogy... bizony, a valóságnak más sínekre kellett volna kattannia, másképp terítékre teríteni emezt-amazt, a varázsládában egyebeknek kellett volna sûrûlniök, ha szabad ezt mondanom... júniusok, októberek, februárok lehettek volna terítékesen-kerevetesen maga a Karácsony, ha ez nem szentségsértés. Ám akkor is, mondom én, nem mintha Duskót felülbírálni merném, mi lett volna? Mi lenne ma? Mi szomorúbb õszi levélfonnyatagság: a magunk lassú, de matériája által látszatra tartós megléte, az Igazi Egzisztencia, vagy az a... jaj, Dusko Gavrilovics, galambocskám, épp halálod elõtt e dolgok miért gyötörtek még meg, avagy... boldoggá tették Krappet is a nádasban ringó csónak tekervényei? Teker-fényei, árnyai? Magam fele-fele, nulla-nulla mondom ezt, elegendõen régi a párkapcsolatom a filozófiával. És mégis ah, emlék! A jelenben nem kellenél. Ezért kellesz a múltból, csonkán bár, Csumizmatizmó!
Jaj, galambocskám, általam nem ismert Imzon vagy Imzun Drigucs, Drogics vagy Drugics, ne kárhoztassátok búcsú hangulatom bánatát. Ez egyszer fogadjatok el tõlem ilyet is. Krappet, Duskónkat hagyjuk ám, hallgassatok inkább énrám. (Kínrím.) De ahogy tudom, untátok, arany Purfin Dindus, Szepér Ákrics, Duften Ladrics, ti mind, kik Duskónk ismerõsei voltatok, ha csepült is titeket, ha alátok nyalt is (már bocsánat! a literátori szakma), untátok az én se Kelet, se Nyugat, se Észak, se Dél, se rumos meggy, se nugát, se egyre megy, se nahát, a ti kedves egzisztencialistátok (kedves nektek a francot! nem így mondtam) ez egyszer elmesélte nektek legalább, járkál õ az Istenhegy (Svábhegy) lépcsõin, holott olykor a pocakja miatt tohonya hozzá, hogy fûért Totyi madarának lehajoljon, de a Totyi madár nem tizenkét madár, annyi fû sem kell, meg az évek, évtizedek is elmúltak, se erõnk, se pénzünk ugyanannyi, hol tudnánk mi már mirelit málnát vásárolni egy vak poszátának, hol lenne türelmünk levét csorgatni e gyümölcsözetnek tojás sárgájára, és tizenkét-tizenötféleképp mûvelni erõnk szerint a legnemesbeket. A felügyelõné, ahogy feleségem a könyvekben nevét kapta, kutyánkkal ennek még jó felét elvégzi, szégyenre bevallom, nekem erõm ilyenekre elfogyott. Már csak ennek írására van erõm, már elment messze ló, Bécs, London, nagy járások sora Pesten és Budán, már inkább az egzisztencialista ál-krakéler szendergõ szenvedéseit vállalja a ti barátotok, "Tandori Dezsõ", már inkább bízik és reménykedik, egzisztencializmusát galádul félretéve: Totyi verebe soká fog élni. Már inkább bármit, mondja fohászkodva õ, csak a fáradozások korát ne vissza. Ám vesszenek véle a félig ürített poharak, a pohárkészletek tizenkét darabjából pusztuljon a használatlan hét, nyolc, kilenc - nem kívánom vissza soha többé, így Krapp, s barátotok csak azt mondja: mi francot? de tudatom, tudja, s ez oly szép. Ez MÉGIS. Holott egy baromság.
De mikor Totyival már úgy összenõttünk, hogy mikor ketten vagyunk, ezt mind együtt "csináljuk" ketten, mi kell még? Hát nem mondtam: ez az egzisztencialista Nagy Vásártere.
Ahol a végén maga szedi a morzsát, húzódik az eresz alá éjszakára. De, mint Maigret önkéntes hídlakója, csak szemével villant oda, s nem ítélkezik, nem vall senki ellen.
Ám üssük el viccel. Az abszolút egzisztencialista (fáradtság):
"Még helyettem se...!!"
És:
"Ezem még elolvasnom is majd csak holnap."
H
A baj, hogy közben még az Istenhegy lépcsõire sincs az a bizonyos erõm, elmennem. Nincs az az isten.
A jó, hogy Totyival, esti elpihenéséig, akármennyit, együtt ketten, ahogy adódik.
Vagyis tényleg nem mondható, preferáltan, semmi. Az elkészítendõ eperfagylalt egyenlõ a nehézkedés pracufiláris tézisének rózsaszín-jével. Vagy majd veszünk mackós füzetet.
H
És ne feledjük: az örök föl-le óra ez, zárt edény adott (szemcsés) anyaggal. Olykor én szeretnék kicsit egyedül lenni, néha viszont Toyinak van elege belõlem, s "kéri" nagy repülésekkel, csukjam rá az ajtót, ha zenével marad ott, ha nem. S hogy valaki nagy repülésekkel kérje a szûkebb teret...! Ám ebbe emberileg nem szabad; az én - csak állítólagos - elzárkózásomat se.
