Anyák napalmja - Utolsó fellángolás
A kikeményített, nemzetiszínű vászonzászló egy jobb tasli után lekevert egy balost is, a hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzetiszínű lobogó fémrúdjában. A fémrúdon írás futott lefelé: "Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz." Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll, és hullámozhat az arca a szivárvány minden színében.
"Mi lesz már, öcsi, lemászol, vagy anyagi okokból maradsz!?" - üvöltötte egy tagbaszakadt pasas a korláthoz kötve, át-átcsaptak rajta a hullámok. Fekete szakálláról hasára pisilt a víz.
Másztam, mint a fába szorult féreg, mindenféle emberi tulajdonságok keveredtek bennem. Ahogy padozatot fogtam, a nagy darab szakállas már ott állt, s ha hinni lehetett a szememnek, Bud Spencer egypetéjű ikertestvére volt az.
"Már rád vár mindenki, fél óra múlva kezdődik a balatoni halfőző verseny" - és azzal a helikopterbe tuszkolt, fejhallgatót nyomott a fejembe, hogy mire megérkezünk, a verseny összes szabályát megismerjem, így hát azt a kérdését, hogy tudok-e filézni, már nem hallottam, csak a szája mozgásából olvastam le, miközben rágózott.
A helikopter hamarosan kiszállt a viharból, föltűntek a parti sziklák, s a sziklákon néhány helikopterroncs. Kisütött a nap, szemgolyóm fehérje megcsillant a fényben.
"Az időeltolódás miatt hamarabb fogunk megérkezni; az, hogy fél óra van még a versenyig, csak abban az időzónában állt, elfelejtettem átszámolni. Nem haragszol, ugye, öcsi?" - olvastam ismét Bud szájáról, aki füle mögé ragasztotta a rágóját, és áttért a kétszáz grammos, cukormentes háztartási kekszre, ami olyan undorító alapanyagokból készül, mint a növényi ételzsír, térfogatnövelő szerek (E 466, E 500, E 503), de volt benne bőven emulgálószer és antioxidáns is.
Bud, mióta megtért, állítólag elfelejtett olvasni.
Havat kavart a rotor, a Balatont sok tonna jég borította.
A verseny kezdetéig a teasátorba húzódtam, ahol néma siratóasszonyok ülték körbe a szamovárt, néha csapoltak egy-egy pohárral, felhörpintették, és mintha azt suttognák egymás között: Harold Pinter, Harold Pinter... Odakint pedig szakemberek vitatkoztak a napsütésben arról, olvad-e a jég, rámehetünk-e. Egy vita például így hangzott három ember között:
"Olvad?"
"Nem."
"De."
"Nem."
"De."
"Nem."
"Akkor jól van."
A verseny kezdete előtti öt percet, a felkészülést egy gitárszóló jelezte, amely néhány másodperces vad improvizáció után halkuló szájgitárba ment át, majd az üveghangok lepengetésével belefúlt a hótakaróba.
Kiléptem a teasátorból, a siratóasszonyok most aztán igazán bömböltek és jajveszékeltek; lehet, hogy elfogyott a tea.
Ahol a kőkemény part jégkemény páncéllal találkozott, felsorakoztunk a versenyhez, kábé harmincan lehettünk, az én nevezési díjamat állítólag Bud utalta át egy perui bankszámláról; ezt nem lehet pontosan tudni.
Megmarkoltam én is a jégre tett gáztűzhely oldalát, melynek hátuljára turistagázpalackot kötöztek egy bőrhevederrel. Elnéztem a távolba, a koporsóhegy irányába, onnan vissza a jégtükrön, egészen egy fekete koromcsíkig: odáig szaladhattunk a gáztűzhellyel, hogy lendületet vegyünk, onnantól viszont már csak egy utolsó erős lökés következhetett.
A gitáros belecsapott a húrokba, megindultak a versenyzők. Volt, aki már az első lépésnél elcsúszott, szétcsapta az állát a tűzhely peremén, mások meg egymásnak rohantak, elveszítették uralmukat mind a tűzhely, mind pedig maguk felett, s a csillogó jégpáncélon süvítve-pörögve csúszott és száguldott versenyző és tűzhely.
A napnál is világosabb volt, hogy ezt a versenyt nem én nyerem meg, ezért a nagy lékfúróval komótosan tekertem ki a jeget, és afelől se volt kétségem, hogy a lékben nem fogok egy árva halat se. Azt viszont tudtam, hogy ettől még nem ért véget az élet.
