Podmaniczky Szilárd: Déli verő

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kikeményített, nemzetiszínű vászonzászló egy jobb tasli után lekevert egy balost is, a hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzetiszínű lobogó fémrúdjában. A fémrúdon írás futott lefelé: "Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz." Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll, és hullámozhat az arca a szivárvány minden színében.

Anyák napalmja - Utolsó fellángolás

A kikeményített, nemzetiszínű vászonzászló egy jobb tasli után lekevert egy balost is, a hajó fedélzetén messzemenőkig tombolt a vihar, és tombolt a vízen is, akkora hullámok csaptak át a korláton, mint harminc teniszütő. Kimásztam az ajtón, megkapaszkodtam a nemzetiszínű lobogó fémrúdjában. A fémrúdon írás futott lefelé: "Ha anyádéknak nem volt gyereke, valószínűleg már neked sem lesz." Ha az elkeseredésnek van legfelső foka, akkor az ott tartózkodott velem a magasban, és egyre csak arra bírtam gondolni, hogy miért vagyok én még mindig gyerek, ahelyett, hogy biztonsági okokból egyből öregnek születnék, aki már mindenre készen áll, és hullámozhat az arca a szivárvány minden színében.

"Mi lesz már, öcsi, lemászol, vagy anyagi okokból maradsz!?" - üvöltötte egy tagbaszakadt pasas a korláthoz kötve, át-átcsaptak rajta a hullámok. Fekete szakálláról hasára pisilt a víz.

Másztam, mint a fába szorult féreg, mindenféle emberi tulajdonságok keveredtek bennem. Ahogy padozatot fogtam, a nagy darab szakállas már ott állt, s ha hinni lehetett a szememnek, Bud Spencer egypetéjű ikertestvére volt az.

"Már rád vár mindenki, fél óra múlva kezdődik a balatoni halfőző verseny" - és azzal a helikopterbe tuszkolt, fejhallgatót nyomott a fejembe, hogy mire megérkezünk, a verseny összes szabályát megismerjem, így hát azt a kérdését, hogy tudok-e filézni, már nem hallottam, csak a szája mozgásából olvastam le, miközben rágózott.

A helikopter hamarosan kiszállt a viharból, föltűntek a parti sziklák, s a sziklákon néhány helikopterroncs. Kisütött a nap, szemgolyóm fehérje megcsillant a fényben.

"Az időeltolódás miatt hamarabb fogunk megérkezni; az, hogy fél óra van még a versenyig, csak abban az időzónában állt, elfelejtettem átszámolni. Nem haragszol, ugye, öcsi?" - olvastam ismét Bud szájáról, aki füle mögé ragasztotta a rágóját, és áttért a kétszáz grammos, cukormentes háztartási kekszre, ami olyan undorító alapanyagokból készül, mint a növényi ételzsír, térfogatnövelő szerek (E 466, E 500, E 503), de volt benne bőven emulgálószer és antioxidáns is.

Bud, mióta megtért, állítólag elfelejtett olvasni.

Havat kavart a rotor, a Balatont sok tonna jég borította.

A verseny kezdetéig a teasátorba húzódtam, ahol néma siratóasszonyok ülték körbe a szamovárt, néha csapoltak egy-egy pohárral, felhörpintették, és mintha azt suttognák egymás között: Harold Pinter, Harold Pinter... Odakint pedig szakemberek vitatkoztak a napsütésben arról, olvad-e a jég, rámehetünk-e. Egy vita például így hangzott három ember között:

"Olvad?"

"Nem."

"De."

"Nem."

"De."

"Nem."

"Akkor jól van."

A verseny kezdete előtti öt percet, a felkészülést egy gitárszóló jelezte, amely néhány másodperces vad improvizáció után halkuló szájgitárba ment át, majd az üveghangok lepengetésével belefúlt a hótakaróba.

Kiléptem a teasátorból, a siratóasszonyok most aztán igazán bömböltek és jajveszékeltek; lehet, hogy elfogyott a tea.

Ahol a kőkemény part jégkemény páncéllal találkozott, felsorakoztunk a versenyhez, kábé harmincan lehettünk, az én nevezési díjamat állítólag Bud utalta át egy perui bankszámláról; ezt nem lehet pontosan tudni.

Megmarkoltam én is a jégre tett gáztűzhely oldalát, melynek hátuljára turistagázpalackot kötöztek egy bőrhevederrel. Elnéztem a távolba, a koporsóhegy irányába, onnan vissza a jégtükrön, egészen egy fekete koromcsíkig: odáig szaladhattunk a gáztűzhellyel, hogy lendületet vegyünk, onnantól viszont már csak egy utolsó erős lökés következhetett.

A gitáros belecsapott a húrokba, megindultak a versenyzők. Volt, aki már az első lépésnél elcsúszott, szétcsapta az állát a tűzhely peremén, mások meg egymásnak rohantak, elveszítették uralmukat mind a tűzhely, mind pedig maguk felett, s a csillogó jégpáncélon süvítve-pörögve csúszott és száguldott versenyző és tűzhely.

A napnál is világosabb volt, hogy ezt a versenyt nem én nyerem meg, ezért a nagy lékfúróval komótosan tekertem ki a jeget, és afelől se volt kétségem, hogy a lékben nem fogok egy árva halat se. Azt viszont tudtam, hogy ettől még nem ért véget az élet.

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk