Nádasdy Ádám: Modern Talking

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A második világháborúval mintha lezárult volna egy jó százötven éves forrongó, serdülésszerű korszak a magyar nyelv életében, és egyfajta kikristályosodás (kijegecesedés? megfagyás?...) következett. A közösség ízlése - meg persze a nyelvfejlődés legfőbb ura: a véletlen - az addig kavargó alternatívákból általában egyet hagyott meg semlegesnek, a többit megcímkézte, azaz használatukat stilárisan jelöltté tette. Arany János még gond nélkül írhatta a Zács Klárában: "Keresi a Klára, mégsem akad rája" - ez két ponton is eltér a mai irodalmi normától: a névelős személynév (a Klára) és a "túlragozott" igekötő (rája) használatában. Ilyet ma nem illik leírni. A rája ma egyszerűen közönségesnek minősül, ez az egyszerűbb eset, olyan, mint a suksük. A névelős személynévvel más a helyzet.

A név előtti névelő

A második világháborúval mintha lezárult volna egy jó százötven éves forrongó, serdülésszerű korszak a magyar nyelv életében, és egyfajta kikristályosodás (kijegecesedés? megfagyás?...) következett. A közösség ízlése - meg persze a nyelvfejlődés legfőbb ura: a véletlen - az addig kavargó alternatívákból általában egyet hagyott meg semlegesnek, a többit megcímkézte, azaz használatukat stilárisan jelöltté tette. Arany János még gond nélkül írhatta a Zács Klárában: "Keresi a Klára, mégsem akad rája" - ez két ponton is eltér a mai irodalmi normától: a névelős személynév (a Klára) és a "túlragozott" igekötő (rája) használatában. Ilyet ma nem illik leírni. A rája ma egyszerűen közönségesnek minősül, ez az egyszerűbb eset, olyan, mint a suksük. A névelős személynévvel más a helyzet.

Az intézeti tanácsban az igazgató így szólt: "Örömmel jelentem, hogy Mátrai Zsolt kollégát előléptették." Helyeslő morgás, kis taps. Majd így folytatta: "Most, hogy a Mátrai Zsolt rendben van, gondolkozhatunk, kit terjesszünk föl legközelebb." Ugyanaz a személy, ugyanott, ugyanarról beszélt, mégis másképp használta a névelőt: egyszer nem tette ki, egyszer kitette. Ez arra mutat, hogy igazi stílusbeli különbséggel van dolgunk.

A személynév előtti névelő stíluscímkéje ma alighanem egyszerűen "beszéltnyelvi", hiszen használata nem kötődik társadalmi osztályhoz, műveltségi szinthez; csak azon múlik, írásban vagy beszédben fejezzük-e ki magunkat. Beszédben a normális az, ha a személynév előtt névelő áll: Ezt tavaly már megrendezte a Gothár. A Luschner Vilit megint bevitték. Fölkérték a Takácsot, de ő nem vállalta. Írásban ugyanez nem létezik. Hogy ezt kimondhassuk, persze le kell vágni a tetejét meg az alját az írásos megnyilvánulásoknak: fentről a szépirodalmat (mely írhat úgy, mintha beszélne valaki), lentről meg a legcsaládiasabb, magáncélra írott "beszédtükröző" üzeneteket, leveleket (átmentem a Timihez, csók, Bea). A beszélt megnyilvánulásokból meg félre kell tennünk azokat, ahol a beszélő "úgy beszél, mintha írna", tehát a felolvasást, nyilatkozatot, szónoklatot (mint fent az igazgató első mondatát). Ha a tanár benyit egy terembe, és ott ismeretlen hallgatókat lát, így érdeklődik: Elnézést, nem látták a Tóth Mariannát? Ez a művelt, semleges használat, és éppen az számítana modorosnak, ha nem tenné ki a névelőt: Nem látták Tóth Mariannát? Gyerekek, hová lett Kálmán bácsi? - így csak lelkésznők beszélnek, azok is inkább csak vasárnap. (Megjegyzendő, hogy a keleti nyelvterületen, pl. Debrecenben, Erdélyben természetes a névelőtlen használat. Egy Dugó becenevű, berúgott kollégáról ezt mondták: Míg hazaértünk, még háromszor okádott Dugó. Nekem ez komiko-archaiko-dialektális.)

Fontos leszögezni, hogy itt jelentése, logikai funkciója nincs se a névelő elhagyásának, se a kitételének: fölkérték Takácsot, fölkérték a Takácsot. Ezek között semmiféle értelmi, tartalmi különbség nincs. Hogy is volna, hiszen a tulajdonnév eleve egy meghatározott, egyedi létezőre (pl. a Takácsra) utal. Itt tehát nem értelmezhető a névelő szokásos logikai meghatározó funkciója (láttam tolvajt, láttam a tolvajt). Van, aki kardoskodik, hogy épp ezért "helytelen" (mert fölösleges) a személynév előtti névelő, hiszen ha úgyis egy határozott egyedre utalok, minek oda a határozott névelő?

Ha a nyelv ilyen egyszerű volna!... Egyrészt vegyük észre, hogy számos tulajdonnév (tehát egyedi dolog neve) előtt muszáj kitenni a névelőt (nincs *Fölmentünk Börzsönybe, *Megnéztük Vihart), másrészt hogy a nyelvek mennyire különböznek e szempontból. Az ógörögben például névelő áll mind a személy-, mind az országnevek előtt: hé Hellas: "Görögország", ho Sókratés: "Szókratész". Angolul és franciául soha, a legműveletlenebb beszédben sincs személynév előtt névelő: *the Janet, *le Gérard elképzelhetetlen. Olaszul meg éppen a tisztelet jele, ha a vezetéknevet névelővel használjuk - azt kell írni az újságban: il Mastroianni, la Callas -, a keresztnevet így használni viszont bizalmas, és csakis női névvel lehetséges: la Maria (de nincs *il Marcello). A németben a helyzet a magyarhoz hasonló: írásban illetlenség, beszédben természetes a nevek előtti névelő: der Fassbinder, die Liselotte. Ha ez a dolog a logikán alapulna (mint azt sokan szeretnék hinni), akkor minden nyelvben egyformán kéne lennie, hiszen a logika szabályai mindenütt ugyanazok. Ráadásul a magyar amúgy is logikátlan, mert a mutató névmás után is igényli a névelőt: Azt a csomagot bontsd föl - holott az azt névmás már meghatározta a kérdéses csomagot.

A mai írott nyelvben is találunk azonban név előtti névelőt: Felsorolta az Esterházyra jellemző stílusjegyeket. Ám vigyázzunk: itt a névelő csak úgymond "földrajzilag" áll a név előtt, valójában nem arra vonatkozik, hanem egy későbbi szóra, a stílusjegyekre: Felsorolta az [Esterházyra jellemző] stílusjegyeket. Érdekes, hogy míg ennek a névelőnek mondattanilag semmi köze az utána álló névhez, hangtanilag mégis érzékeny rá: az Esterházy szó magánhangzóval kezdődik, ezért a névelő az alakú. Sokan megijednek az így előálló névelő + személynév kapcsolattól, s ijedtükben elhagyják a névelőt, ami hiba: *Felsorolta Esterházyra jellemző stílusjegyeket.

Még finomabb az az eset, amikor a név után toldalék áll. Ilyenkor a nagyon pedáns írott stílus kiteszi a névelőt: Két véleményt kell kiemelnünk, a Horváthét és a Nagy Lajosét, mert azt nem a névre, hanem afölött átnyúlva az -re (az abban képviselt birtokra) vonatkoztatja: a [Horváth] véleményét, a [Nagy Lajos]-ét. Természetes beszédben persze mindenképp ott a névelő, csakhogy ott tényleg a névhez tartozik: [a Horváth]-ét.

Van még egy probléma. A mai fesztelen társalgási nyelvben létezik egy ettől teljesen független jelenség: a mondat elejéről (főleg kérdésekben, felszólításokban) elhagyható a határozott névelő: Igazgató tud róla? Kulcsot ne hagyd itt! Szobában nincs semmi. Ez a jelenség persze érinti a személynévvel kezdődő mondatokat is, azaz beletenyerel a fent leírt névelőhasználatba: Mátrai tud róla? Ibikét ne hagyd itt! Gáboréknál nincs semmi. Ezek úgy hangzanak, mintha az írott nyelvi névelőtilalmat követnék, holott egy teljes körrel előtte járnak, mint a stadionban a gyors futó, aki látszólag fej fej mellett fut a lassúval.

publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk