Podmaniczky Szilárd: Déli verő (Gyalog ló)

publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha mondjuk télvíz idején, a legboszorkányosabban ködös napon, amikor az ember a vasorrú bábáig se lát el, meglátnám Rózsikát egy útkereszteződésben, ahogy ott áll a köd közepén, nyakig prémben s cúgos csizmában, és tátott szájjal, értetlenül bámészkodik, miközben néhány slukkban dohányzik is, és hát épp emiatt van nagy álmélkodásban, hogy vajon ezt a nagy ködöt (füstöt) ő csinálta a cigarettájával?, nos, akkor egy pillanatra megfeledkezvén magáról, kihullna ujjai közül az égő cigaretta, amely csizmája tátott szárába suhanna be, s akkor én végre odakiálthatnék neki:

Ha mondjuk télvíz idején, a legboszorkányosabban ködös napon, amikor az ember a vasorrú bábáig se lát el, meglátnám Rózsikát egy útkereszteződésben, ahogy ott áll a köd közepén, nyakig prémben s cúgos csizmában, és tátott szájjal, értetlenül bámészkodik, miközben néhány slukkban dohányzik is, és hát épp emiatt van nagy álmélkodásban, hogy vajon ezt a nagy ködöt (füstöt) ő csinálta a cigarettájával?, nos, akkor egy pillanatra megfeledkezvén magáról, kihullna ujjai közül az égő cigaretta, amely csizmája tátott szárába suhanna be, s akkor én végre odakiálthatnék neki:

- A csikke, Rózsika!

Csakhogy a dolgok ritkán jönnek össze ilyen frappánsan, és abba az útkereszteződésbe nem Rózsika, hanem egy barátom hajózott be személygépkocsijával, melyből azonnal felém ordított, ezzel azt mondta, gyere, elmegyünk lovagolni.

Nekem se kellett több, se kedvesebb, mondtam, hogy nem megyek, mert még életemben nem ültem lovon, ugyanakkor a kocsibakon ülve többször megvizsgáltam a ló sűrűn bőrözött, széles hátát, és őszintén mondom, mondtam, semmi felhívást nem éreztem arra, hogy akkor átnyergeljek e gyönyörű, ám mégiscsak mozgó állatra.

Aztán meggyőzött. Mert nem tudtam ellenállni annak az érvnek, hogy inkább télen kell megejteni az első lovaglást, amikor amúgy is több ruha van az emberen, s így ha kirepül vagy leesik a nyeregből, puhábban ér talajt, mint nyáron, mondjuk egy szál levágott szárú harisnyanadrágban.

Kimentünk hát a lovas komához, aki mindjárt megterített pálinkával, s a barátommal jól elkoccintgatott; mondtam, sajnos, nekem még ma edzésre kell mennem, s ez a mondat jól is állt sportos alkatomhoz, amelyen csak az intenzívebb gravitációs hatás érdekében hordok egy kis masszív, lélektani súlyfölösleget.

A lovas koma kiirányított az istállóhoz, ahol szép pej lovai tartózkodtak. Azt mondta, válasszak. Nézegettem a három lovat, a két nagyot és az egy kicsit, mint aki szakkönyvből vett ismereteit akarja itt a gyakorlatba beforgatni. Gyönyörűek, mondtam, de ez a választást nem könnyíti meg nekem. Hát akkor, édesapám, mondta, vidd ki a kicsit, a másik kettőt ma már úgy is megjárattam.

Igazán örültem, hogy a kicsit ajánlotta, magamtól is arra gondoltam, de az a ló tényleg olyan kicsi volt, hogy állatkedvelő szeretetből inkább nem ülnék föl rá, fájna, ahogy a súlyom neki adom, sőt úgy tűnt, nem sok különbség lenne, ha én venném a vállamra ezt a kis lovat. De így, hogy szakember ajánlja, aki nem kínozná velem saját állatát, mégiscsak más, elfogadtam.

Kivezette a parányi lovat az udvarba, hamarosan fölmásztam rá, és kezembe vettem a gyeplőt. Akkor a lovas koma megmondta a ló nevét, valami ilyesmit, hogy Krsnmiandlö, állítólag finn kancamárka, s amikor irányítom a lovat, kötötte lelkemre a lovas koma, feltétlenül mondjam előtte a ló nevét, majd mutatta, övé itt az egész puszta, igaz, most vastag ködben áll, de bármerre lovagolhatok.

Jól van, mondtam, és elindultam be a ködbe. A ló érdekesen mozgott alattam, nem mondtam neki semmit, hagytam, hadd csinálja, ő jobban ismeri itt a járást. A füstsűrű ködben semmi mást nem láttam, csak a parányi ló sörényét, a loboncos tarkóját, a zabhegyezően meredő füleket és a kantárba fagyó kesztyűs kezem, amely egyszerű filmes emlékeket idézett fel bennem.

De a parányi gyalog ló egyszer csak megállt, mintha azt várná, most már én jövök, szabadon rögtönözhetek. Gyí, tovább, rögtönöztem. De a parányi ló meg se mozdult, mintha ide beszélt volna meg tuti randit. Próbáltam a nevét, mondtam mindenfélét, ám valószínű, nem kaptam el a hangalakot. Egy tízcentis mozdulattal lebillentem a hátáról, majd megnéztem elölről, hogy a szemébe megmondjam neki, na, ebből elég, tanult barátom. De a parányi ló nem értett a nemes beszédből, megmakacsolta magát, és hiába térdeltem le elé az új farmeromban, nem tudtam újra elindítani.

Nem volt más választásom, visszaindultam egyedül a lovas koma háza felé, melynek helyét csak sejtettem.

Amikor a lovas koma meglátta, hogy a ködön át egyre tisztábban körvonalazódó alakzat szerint csak egyedül térek vissza, hát azt az arcot tessék nekem szó nélkül elhinni. Mert olyan volt már, mondta, hogy a ló jött vissza egyedül, de hogy a lovas!? És akkor a lovas koma elindult a füstsűrű ködbe, hogy megkeresse a parányi táltost, majd mikor abszolút eltűnt, mondtam a barátomnak, képzeld, mi lenne, ha a ló helyén ott találna egy elvarázsolt csajt, aki erősen cigizne, és mondjuk úgy hívnák, Rózsika...

publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk