Folytatva a vidéki földmíves egyszerű, ám boldog életéről szóló élménybeszámolómat, felhívom tisztelt olvasóim figyelmét - akiknek fontos közfeladataik ellátása miatt talán nem volt módjuk és lehetőségük ezen ténykörülmény számbavételére -, hogy jön a tavasz, kezdenek rügyezni a fák, lelkünk játszóterein - költőileg szólva - meglendülnek a libidókák, amiként a környékbeli macskák is félreérthetetlen hangokat hallatnak.
Mi következik mindebből? Mindebből csak annyi következik, hogy ezzel szerencsésen átléptük az írásunk elején magasodó népdalküszöböt (hogy tudniillik: természeti kép: itt a tavasz), és rögvest fordulhatunk más irányba, például en-köldökünk felé, melyet oly szívesen nézegetünk (ha épp nem pasziánsszal vagy aluszkálással múlatjuk az időt, a szép tavaszit).
Megtehetjük, ráérünk, minden ki nem mondott kérdésünkre csakhamar választ küldenek nekünk.
Gumicsizmánk kissé belesüpped a sárba, a fagyott föld felengedett, s ha aggódnánk, hogy szomszédunkról kis sötétség vetülne e kis hazára, megnyugodhatunk: elégedett mosollyal konstatáljuk, hogy a fekete fellegek mind-mind Ausztria felett maradtak, nem lehet azokat ellenzékileg iderángatni. Az ilyen ijesztgetésekkel az ellenzék csak saját hazáját keveri rossz hírbe. Legfeljebb sürgősen fogadjuk a fekete felleg képviselőjét, tárgyalgatunk vele, aztán eredjen isten hírivel, nem marasztaljuk. A fellegről eszünkbe jut az eső, az a jó tavaszi - az kellene, meg egy kis napsütés -, arról meg a víz, a Tisza. Ki tette ezt mivelünk? Talán csak nem...? De, megmérgezte a rohadt román meg a Rócsild. Ez mind azért van, gondoljuk mink, magunkfajta egyszerű földmívesek, mert ha Trianon nem lett volna, most magunkat mérgezhetnénk, magyar a magyart. Trianon mérgét viszi a víz, egy kis spéttel, de akkor is. És vajon szándékosan, úgy-e? Mármost a szándékosság - ahogyan e nemzetnek bölcs, megfontolt és mindenoldalúan kiegyensúlyozott külügyi államtitkára magyarázta - nem bizonyítható; de hát, somolyodik el ilyenkor a magyar ember a bajsza alatt, láttunk mi már karón varjút.
Mit tehet ilyenkor a magyar - nézünk el a messzeségbe, ahol már éledezik a sárgás fű, hófolt sehol, kéjvágyó ebek löködik egymást -, most eltekintve fejlett családtámogatási és első lakáshoz jutási hitel-rendszerünktől, hogyan is juthatnánk előre? Még végig sem gondoljuk a kérdést, a válasz nem késlekedik: erény és hit, jó ízlés és hagyomány, erkölcs és erő. Először is, a destruktív szekták ellen, amelyek mindennapjainkat megkeserítik, amelyek a jóérzésű magyar embert aludni sem igen hagyják, amelyek annyi fájdalmat és keserűséget okoznak e sokat szenvedett magyarságnak, ezek ellen tehát fel kell lépni, ha kétharmaddal nem lehet, hát felesen vagy kormányrendeletekkel. Mert ez így nem mehet tovább, nem is fog, ismét ránk ereszkedhet a jótékony megnyugvás. Vagy ott az az izé rádió, azok folyton csúnyán beszélnek, nem tisztelik a szent anyanyelvet, olyan zenéket játszanak, amiket magyar ember nem szeret, nem bír dúdolni ásogatás közben, márpedig erkölcsösség a mi múzsánk, és a legvastagabb bőrből hord alsónadrágot, féltett erényünket megvédjük az efféle orvtámadásokkal szemben. S ha nem értjük a privatizáció fortélyait, az egész magánkézbe adás gyanús manőverek láncolatának tetszik (kezdjük ott, hogy valakinek pénze van; de sőt, még hitelt is kap; meg jelzálog, koncesszió, részvény és tőkeemelés, nadrágos emberek dolga, magyar ember ezt nem is érheti), akkor jön majd, jön a Könyv, ahol minden világosan bele lesz írva, hogy hol ki mikor és hogyan, s ha a nép betűhöz nem szokott, nehézarcú gyermeke a kezébe veszi, mindent megtudhat. Ilyen egyszerű lesz, világos, áttekinthető, csak a kormány kis segítsége kell hozzá, lesz télire olvasnivaló.
Ahol ni, már nyújtogatja levelecskéjét a hóvirág. Csak jövő héten tépjük le, toleránsak vagyunk. Lépegetünk a kert sűrű sarában, átjár bennünket a nyugalom.
