Sziszi, a talajmechanikus balbekk (döngöld a földbe!) először jelent meg a BEAC edzésén – hosszú haj, rövidnadrág, jampiszerkó. Gyula bácsi, az edző, végignézett rajta. Fiam, ilyen hajjal itt te nem játszol. Sziszi egy vékonydongájú srácra mutatott, na de neki is hosszú a haja! Gyula bácsi vett egy nagy levegőt, az más. Ő a Schneider.
Schneider Gyurit én az öregfiúkban ismertem meg, addig legendákat hallottam róla. A talpa alatt viszi a labdát… Más változatban: A fű alatt… (A trükköt Menyhárt Ernőtől, a DVSC hozzá hasonlóan pengés és cselgép középpályásától tanulta: középről kiszedte a stoplikat, így szinte beragadt a labda a talpa alá.) Dorkóban (másképp: dorcó, jelentése: ’tornacipő’) játszik… Leáll a szögletzászlónál, és nem tudják elvenni tőle a labdát…
Autóval megyünk Nógrádba az év leghidegebb napján. Szendehely, Nőtincs, Keszeg, erre aztán van hó. Cserhát, a Naszály. A középpályás emlékezik a kocsiban, Gyula bácsi meglobogtatott egy igazolást, mutatta nekem, kiabált, hát így néz ki egy BEAC-játékos?! KISZ-munka meg semmi?!
Megérkezünk, Ősagárd. Majd’ háromszáz lelkes falu. Egy lélekkel kevesebb. Traktornál két munkaruhás férfi, hol van a temető? Nem kellene kérdezni, mindenki arra megy. A kápolna előtt a sokaságban régen látott csapattársak, kesztyűket le, kézfogás.
Gyuri a Vasas kölyökben, aztán az ifiben kezdett futballozni, majd az akkor NB I/B-s Pénzügyőrhöz került. 1973 őszén igazolt az akkor még NB III-as BEAC-hoz, és felvették az ELTE jogi karára. De nem neki találták ki a jogi stúdiumokat, hamar abbahagyta az egyetemet. Jó bölcsész lett volna, sokat olvasott. Bár – mondom én, aki fél évre abbahagyta, de újrakezdte – a bölcsészkart is otthagyta volna.
Leveszem a sapkám, mégis, temetés. Lefagy a fülem. A lelkészen füles sapka. Életművész, szabadságvágy, beszédében Gyuri e két tulajdonságát emeli ki, igen, igen. A Pénzügyőrben nem sok játéklehetőséget kapott, mindig megmondta a saját véleményét, nem bírta a fegyelmet – csak a taktikai fegyelmet. Azt betartotta. Mindenkinek határozottan megmondta a véleményét, de sohasem bántóan. Simán ki kellett volna védened, szólt hátra a kapusnak egy-egy gól után, de nem emelte fel a hangját. Amikor a kapus rossz napot fogott ki, sorra kapta a gólokat, és az ellenfél mindig egyenlített, Gyuri csípőre tette a kezét, hány gólt rúgjunk még? (Puskás szólt oda Grosicsnak, nem baj, Gyula, majd mi eggyel többet rúgunk, valahogy így… és a hasonlat, persze, akár a tolcsvai jobbszélső, Pista bácsi, sántít…) Gyuri technikás, rendkívül képzett játékos volt, rengeteget futott labdával és labda nélkül. Látott a pályán! Nem volt magas, de nagyszerűen fejelt. Gyakran volt sérült, de nagyon sokszor fájdalmai ellenére összeszorított foggal végigjátszotta a meccset. 1976-ban az egyetemi testnevelésórák télen a Kun Béla téren, a Ludovika romos épületében voltak. Persze foci, ráadásul egy töredezett márványpadlós (!) hodályban, ahol csúsztak-másztak, estek-keltek, de játszottak! Gyuri élt ezen a veszélyes talajon is, gyors volt, összevissza fektette az ellenfeleket. A játék hevében egy lövésénél nem a labdát (műanyag szar volt), hanem a terem egyik oszlopának tövét találta el. Két ujja eltört, de ő sántikálva végignyomta.
Mozgolódás, a lelkész abbahagyja a beszédet, egy néni rosszul lett, széket, vizet hoznak. A lelkész folytatja, erre kirándulva – tudjuk, nagy kiránduló volt – fedezte fel ezt a helyet és ejtette őt rabul, és itt maradt. Most már itt marad. Kísérjük utolsó útjára! Felveszem a sapkám. A sírnál, a koszorúk között egy labda. Kisebb, mint az igazi, de egy valódi bőrfoci.
A futball volt az élete, ott élt igazán, mondja barátja a búcsúbeszédben, az élet és a labda művésze volt, nem csak tudott, nagyon tudott, szeretett is játszani. Egyszer Gyula bácsinak valaki elmondta, hogy látta Snecit (így hívtuk) egy játszótéren 11-12 éves gyerekekkel focizni. Az edző felelősségre vonta, hogy ne szórakozzon. Erre Gyuri csak azt felelte, Gyula bácsi, nekem a foci a játszótéren gyerekekkel és a nagypályán tétmeccsen is ugyanolyan örömöt jelent.
Mindnyájunk közül ő tudott és ő szeretett a legjobban focizni.
Egyszer valaki megkérdezte tőle, miért játszik a BEAC-ban, hiszen jóval magasabb osztályban is szerepelhetne. Mert itt befogadtak.
Utolsó előtti és uccsó meccsén ott voltam, az old boys csapatban. Előbbinél csereként álltam valami töltésen (K. Lombik-pálya? Postás? Tromos?), tizenegyest ítéltek a javunkra, persze Sneci rúgta. Nekifutott, de útközben valami történt – görcs? rosszul lépett? A labdát még elrúgta – alig gurult, rosszul találta el. De szerencsére a kapus elvetődött jobbra, a labda a bal alsóra tartott, átvánszorgott a gólvonalon, hálót nem ért. Sneci ült a füvön, lábát fájlalva szurkolt, a labdának. A mieink ölelgették, az ellenfél cseréi kérdezték tőlem, sokat gyakorolta ezt a figurát? Sneci lejött a kapunál, csere van!, beálltam, büszkén, hogy helyette. Néhány meccset kihagyott, aztán játszott (erre emlékszem, a rettenetes UFC rettenetes pályáján). A második félidő elején középpályásunk, aki nagy labdadajka volt, nem az egyszerű passzot (ilyet nem ismert) választotta, nem középpályás társának, Snecinek – aki pedig kérte a labdát – passzolt, hanem nagykereszttel indította a jobbszélsőt. Gyuri megállt a kezdőkörben, na jó, és lejött.
És soha többé nem jött vissza.
Ilyet sosem csinált; gyanítom, ürügy volt a visszavonuláshoz, hogy észre sem veszik, mintha ott sem lenne.
Már érezte a lábát, érezte, abba kell hagyni. Egyszer abba kell.
Halálhíre után vele álmodtam. Benyitok hozzá, veled akartam először a Cselbe menni, mondja, az asztalon egy világosbarna papundekliből kivágott cégér (?), boltív közepéről egy söröskorsó lóg. Bezárom az ajtót, nem akarom zavarni – ez az ő szobája. Arra gondolok, álmomban, ezt a papundeklit minden kocsmába magával viszi, a Cselbe is. Mert persze a Csel egy kocsma, álmomban; nem ismerek ilyen nevű létező helyet. És arra gondolok, ébren, hogy hajnalig, az első metró indulásáig pálinkáztunk Moszkva tér fölötti lakásán; ott volt még jobbszélsőből akkoriban jobbhátvéddé öregedett játékostársunk (aki ezért ivott).
Megszámolom, pont tizenegyen vagyunk… Kivan a csapat. Kapusunk nincs itt, de majd Papp Laci beáll a temetőkapuba, mi meg egykapuzunk. Labda is van. Te nem vagy.
Beszédek vége, teszik le az urnát. Befér mellé a labda?, kérdezi egy sporttárs, a sírásó megfogja, viszi, befér. Footballból vagyunk és footballá leszünk.
Megyünk, ki, el, a mentőautó most érkezik a nénihez.
Futballpálya – Ősagárd LC, megyehárom, nyugati csoport.
A csomagtartókban ott a szerelés. Tél van és csend és hó és halál és este teremfoci.
Gyuri a fű alatt viszi a labdát.
Köszönöm a csapattársak – különösen Sujtó László – segítségét az emlékezésben.
