Nem gondolnám, hogy a lassan egy éve futó svarcgelbeskedés miatt, de tény, hogy Orbán Viktor államfője az idei szilveszteri beszédében állítólag hosszan méltatta az idén százötven éves osztrák–magyar kiegyezést. Sőt, már tavaly voltak jelei annak, hogy a kuruc kormány néha azért tud labanc is lenni (azaz IV. Károlynak szobrot állítani vagy Habsburg Ottó felettébb értékes személyes archívumát Budapestre hozatni) – és ennek akkor is örülni kell, ha a kormány egyébkénti politikája távol áll a Habsburgok multikulturális, páneurópai eszményétől vagy Habsburg Ottó oroszkritikus irányvonalától. De ne legyünk egészen hálátlanok, még ha egyelőre csak szimbolikus gesztusokban, pezsgőpoharas beszédekben is, de azért a kormány is kénytelen elismerni: igazán büszkék azon időkre lehetünk, amikor a labancok voltak hatalmon. Mindezt azért is fontos leszögezni, mert a magyar történetírást és tudatot nem csupán áthatja – amúgy főleg Rákosiék kossuthizmusa és petőfizmusa óta különösképpen – a kurucok nacionalista-antiimperialista hagyománya, de gyakorlatilag a labancokat eleve idegeneknek illik tartani. Holott ugyanúgy a magyar politikai közösség részei voltak, csak szerintük nem az szereti a hazát, aki belelovalja magát egy szabadságharcba és összevész az ország többségét adó nemzetiségekkel, hanem az, aki fegyvert letenni, békét kötni, kiegyezni, építkezni akar.
Örüljünk hát, hogy a kormány, legalábbis az államfője nem újabb szabadságharcot hirdetett szilveszter este, hanem a kiegyezésre emlékezett. De rögtön el is rontanánk a hangulatot két egyszerű kérdéssel. Fenntartható volt-e a kiegyezéssel teremtett osztrák–magyar államszerkezet? És szolgálta-e a közép-európai népek érdekét, békéjét, ami végül is a Habsburg Birodalom küldetése volt? A válasz mindkét esetben határozott nem. A kiegyezés egy pillanatnyi erőhelyzet eredménye volt, amikor is Bécs a magyarokra támaszkodva akarta a birodalmat fenntartani, amennyiben a magyarokat egyenrangú felekként ismerte el. Ez azonban bemerevített egy olyan hatalmi állapotot, amely a birodalom egyetlen népének, a magyarnak számos előjogot, a saját területén belül teljes dominanciát biztosított, miközben a birodalom összes többi népe – beleértve a németajkúakat is – háttérbe szorítva érezhette magát.
Miután a jozefinizmusnak sajnos nem sikerült központosítani a hatalmat és egységesíteni az államot a német nyelv mentén (bár tegyük hozzá, hogy a későbbi centralista fellángolás, amit helytelenül neoabszolutizmusként ismerünk, a modern társadalom, jog és gazdaság számos alapját tette le), a Habsburgok Közép-Európa népeinek sokszínűségét, békéjét akarták megőrizni: ez azonban éppen az itteni kis népek esetében nem külön-külön, hanem csak együtt, összekapaszkodva sikerülhetett (volna). Ez föderalizmust igényel, ami a népek jogait területileg is érvényesíti. Az egészet a Habsburgok történelmileg legitimált hatalma kötötte volna össze.
A kiegyezés azonban nem egy ilyen államalakulatot teremtett, hanem olyat, amit még – amint Robert Musil leírja – megnevezni se nagyon lehetett. A magyar rész királyi volt, az osztrák rész császári és királyi – az egész pedig királyi és császári és királyi. A magyar részen a magyar nemzet ugyan megnyitotta önmagát minden nemzetiség előtt, de olyan szigorú követelményt szabott, amit a Habsburgok soha nem vártak el addig a népeiktől: a teljes önfeladást, az asszimilációt. A kiegyezés a magyar térfél lakosságának több mint felét etnikailag, és több mint kilencven százalékát osztályalapon kiszolgáltatta az etnikailag magyar dzsentriréteg hegemóniájának. Nem csak a szerb, szlovák vagy román, de a magyar paraszt és munkás is el volt nyomva ebben a rendszerben.
A Habsburg Monarchia akkor teljesíthette volna be a František Palacky-féle küldetését – azaz Közép-Európa népeinek védelmét –, ha a népek jogokat nyernek és egyenrangúnak érezhetik magukat. Az osztrák térfélen ez sok tekintetben meg is valósult, az ottani nemzetiségi konfliktusok igen sokszor nem is a birodalom egészét vonták kétségbe, hanem a helyi hatalomért, hegemóniáért folytak. A magyar térfélen viszont a nemzetiségi konfliktusok eleve államellenes éllel bírtak, ugyanis egyetlen nemzet, a magyar volt elismerve.
A kiegyezés sajnos nem a birodalom reformjának, azaz további kiegyezéseknek lett a nyitánya (noha a magyar térfélen a horvátok, az osztrákoknál meg a lengyelek részben megkapták a maguk kiegyezéseit), hanem éppenséggel azokat akadályozta. Az Osztrák–Magyar Monarchia egy aszimmetrikus, beragadt alakulat lett: míg az osztrák fele egyetlen nép számára se biztosított hegemóniát, s a modern nacionalizmus korában is a dinasztikus legitimitásra, ill. a vallások (főleg a katolicizmus) integratív erejére épített, a magyar rész úgy viselkedett, ahogy a kor számos más nemzetállama, azaz asszimilált és a nemzetet tette meg a hatalom forrásává. Mégsem lehet megmondani, melyik rendszer volt az atavisztikus. A premodern lojalitásoknál megmaradt osztrák térfélen 1907-től általános (noha csak a férfiakra kiterjedő) választásokból született meg a bécsi parlament, ahol frakciók és nemzetiségek egymást metsző kavalkádjában fél tucat nyelven vitatkoztak a képviselők. Az osztrák oldal nemzetiségi konfliktusai ezért – amint Gary B. Cohen vagy Pieter M. Judson bizonyítják az elemzéseikben – pont nem a szétesés jelei voltak (amint a későbbi, nemzetállami történetírások állították), hanem egy élő, demokratizálódó civil társadalomé. Viták mindenütt voltak Európában. Ha nem gondoljuk azt, hogy Franciaország a Dreyfus-ügy, Olaszország az anarchisták, a Német Birodalom a Kulturkampf miatt szétesésre ítélt államalakulatok voltak, miért lett volna Ausztria az a nemzetiségi konfliktusok miatt? A magyar oldalon persze már mást jelentettek ezek: ott a nemzeti és a dzsentri hegemónia csak nagyon restriktív választójoggal volt fenntartható, ami épphogy csak beengedett nemzetiségi vagy balosabb képviselőket a budapesti országgyűlésbe.
A kieegyezés nem adott rá választ, hogyan illeszthető össze hosszú távon e két teljességgel eltérő osztrák és magyar modell – nem a nemzetiségi konfliktusok, hanem ez ásta alá a Monarchia legitimitását.
Ettől még persze emlékezzünk büszkén 1867-re és az azt követő fellendülésre. Rossz kompromisszum volt, de egy ideig valahogy elműködött. Ilyetén módon – a magyar történelem számos többi rossz kompromisszumához képest – akár sikeresnek is nevezhető.
