Trump beiktatási beszédében valóban hangsúlyos elemként jelent meg a protekcionizmus, mint ami nagyobb prosperitáshoz vezeti és újra győztessé teszi Amerikát. Az elnök leszögezte, hogy minden kereskedelmi, adózási, bevándorlási és külügyi döntésnél csak az amerikai munkások és családok jóléte számít; mostantól Amerika az első. Ezért kell megvédeni Amerikát attól a pusztulástól, amit más országok idéznek elő, midőn „ellopják” az amerikai vállalatokat és munkahelyeket. Amerika két egyszerű szabályt fog követni: vásárolj amerikai terméket és alkalmazz amerikaiakat.
Orbán tetszését leginkább az elnöknek az a mondása nyerte, hogy „minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy a saját érdekét tegye az első helyre”. Az MNB konferenciáján erre hivatkozva jelentette ki: „A sokoldalú (nemzetközi) gazdasági kapcsolatoknak vége van, most a kétoldali megállapodások korszaka köszöntött be. Ezzel igazolhatóvá válik, hogy a döntések meghozatalakor a nemzet érdekét kell előtérbe helyezni.” Újból kifejtette nézetét arról, hogy az 1990 után kialakult egypólusú világrend 2008 óta ismét többközpontúvá válik, és egy-egy ország sikere e felismerés gyorsaságától függ. Az Európai Uniónak azt tanácsolta, hogy eressze el a föderalizmus illúzióját, és tegye többpólusúvá a kontinenst. Magyarországnak pedig új típusú együttműködéseket tart szükségesnek az unión belül (visegrádi országok) és kívül is (Egyesült Államok, Kína, Oroszország).
A sokasodó jelek arra utalnak, hogy Orbán komolyan gondolja: Magyarország számára kívánatos volna, ha a világban újraéledne a gazdasági nacionalizmus és protekcionizmus. Pedig ha igaza volna is Trumpnak, hogy Amerikának jót tenne egy protekcionista fordulat, abból nem következne, hogy ez Magyarországnak is kedvező volna. A kontinensnyi, tetemes erőforrásokkal és belső piaccal rendelkező Egyesült Államok ugyanis eleve a világ egyik legzártabb gazdasága: külkereskedelmének összértéke alig haladja meg a bruttó hazai termék 20 százalékát. Nála még Kína is nyitottabb, ott ez a mutató 35 százalékos. Magyarország viszont a világ egyik legnyitottabb országának számít: teljes külkereskedelmének értéke meghaladja a GDP-je másfélszeresét. A magyar gazdaság legfőbb „húzóágazata” az export, s ennek is a négyötöde abba az Európai Unióba irányul, amelyet Orbán minden lehetséges eszközével bomlasztani próbál.
A parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke, Németh Zsolt korábban még jól érzékelte a magyar gazdaság nemzetközi beágyazottságát, amikor az Amerika és Európa közötti Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) létrehozása mellett így érvelt: „hazánk számára (…), önellátó képességünk hiányában a világkereskedelem nyitottsága ma közvetlen gazdasági érdek”. A magyar kormányfő által most favorizált Trump viszont egyik első intézkedéseként felmondta a Csendes-óceánon átívelő (amúgy éppen Kína dominanciáját ellensúlyozni hivatott) kereskedelmi partnerséget, továbbá a Kanadával és Mexikóval kötött észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény (NAFTA) újratárgyalásáról is rendelkezett. Vajon komolyan gondolja-e Orbán, hogy neki is Trumphoz hasonló ereje lenne az új típusú, Magyarország számára előnyös kétoldalú megállapodások rendszerének kiépítéséhez?
Bár az amerikai gazdaságban viszonylag kis szerepet játszik a külkereskedelem, ám annál nagyobb mértékben alakítja a világkereskedelmet. A világ importjában 14 százalékos részesedéssel az első helyen áll, Kína 10 százalékkal követi. A világexportban ugyan Kína megelőzi őt a maga 14 százalékos részesedésével, ám 9 százalékos részaránnyal az Egyesült Államok a második. Magyarország helyzete éppen fordított: a maga csekély (0,6-0,6 százalékos) részesedéseivel alig hat a világexportra és -importra – ám, mint láttuk, a saját gazdaságában nagy súlya van a külkereskedelemnek. A nyitottságunk azonban nem csupán kényszerű adottság, hanem áldás is lehet: az elmúlt két évben az export jelentette a növekedés motorját, nélküle recesszióba süllyedt volna a magyar gazdaság. Amely ráadásul egyre inkább az unión belüli kereskedelme és különösen az itt előállított, de Németország által továbbított autók révén kerül kapcsolatba a külvilággal, mindenekelőtt Kínával és az Egyesült Államokkal. Aligha hihető, hogy a magyar kormány új, kétoldalú megállapodásokkal jobban fel tudná futtatni az exportját, mint amit az uniós belső piac most lehetővé tesz a számára. Gondoljunk bele: a közvetlenül Kínába irányuló magyar kivitel értéke nagyjából annyi, mint amennyit egy-egy uniós tagországba exportálunk, Németországba pedig hétszer annyi terméket szállítunk. Az Egyesült Államokba, illetve az Oroszországba irányuló exportjaink pedig meg sem közelítik az egyes európai országokba eladott magyar áruk értékét. Ugyan mit tudna az uniós kötelékét fellazító magyar kormány felkínálni cserébe azért, hogy előnyösebb megállapodásokat kössön a gazdasági nagyhatalmakkal?
Lehetséges, hogy az amúgy is zárt gazdaságú Amerika kevéssé sínyli meg Trump protekcionista politikáját, bár még ez is kérdéses. Az amerikai fogyasztóknak ugyanis sokba kerülhetnek a mexikói és a kínai (indiai, japán stb.) importra kivetni tervezett vámok, amelyek különösen a jövedelmük nagy részét fogyasztásra költő szegényebb rétegek pénztárcáját csapolnák meg. A várható ellenintézkedések nyomán kirobbanó kereskedelmi háború még az erősen zárt amerikai gazdaság növekedését is visszaveti, amit csak ideig-óráig ellensúlyozhat (ha egyáltalán) a tervezett adócsökkentések élénkítő hatása. Az amerikainál nyitottabb, felzárkózó gazdaságokat azonban bizonyosan rosszul érintené a világkereskedelem szűkülése.
Orbán egyszerre örvendezik Trump protekcionizmusa fölött és kacsintgat Kína mint kereskedelmi partner felé. Pedig az amerikai protekcionizmus újraéledése sokkal inkább árthat Magyarországnak, mint a Trump által megregulázni kívánt Kínának. Utóbbi ugyanis nemcsak nagy, de gyorsan bővülő belső piaccal is rendelkezik, amelyben a külkereskedelemtől független szolgáltatások egyre nagyobb szerepet játszanak. Ha a szabadkereskedelem mellett (legutóbb Davosban) látványosan kiálló kínai vezetés ellenlépéseket tesz, azt mindenki megérzi, és különösen azok a gazdaságok, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon (mint Magyarország a német exportján keresztül) a leginkább érintettek a Kínába irányuló kivitelben.
Már csak emiatt sem érthető Orbán lelkesedése Trump protekcionista tervei iránt. De azért sem, mert az amerikai munkahelyek védelmére hivatkozva Trump hazacsábítaná az olcsóbb termelés érdekében külföldi telephelyekre költözött multikat. Egyrészt lehetővé tenné, hogy nagyon alacsony adó mellett hazahozhassák a külföldön megtermelt profitjukat, másrészt importvámokkal büntetné azokat a cégeket, amelyek külhonban előállított termékeiket az Egyesült Államokban akarják értékesíteni (e fenyegetésre a Ford már visszavonulót is fújt Mexikóból). A multik megnyerésére befektetési adókedvezményeket kínáló magyar kormánynak aligha áll érdekében, hogy hazatelepedjenek a magyar export és foglalkoztatás számára fontos amerikai nagyvállalatok, mint amilyen például a GE vagy a Coca-Cola.
Számunkra az sem vigasz, hogy Trump valószínűleg maga is vágyálmokat kerget, hiszen a megregulázni kívánt cégek (főként autógyárak) amerikai munkahelyeit ma már nem annyira a fejlődő világ olcsóbb munkaereje, hanem sokkal inkább az automatizálás veszélyezteti. A gazdasági nacionalizmust újraélesztő Trump úgy gondolja, hogy amennyi munkahelyet teremtenek az amerikai cégek Kínában vagy Mexikóban, ugyanannyival csökkentik az otthoni munkaalkalmak számát, és fordítva: a hazakényszerített multik majd ugyanannyi főt foglalkoztatnak otthon. Pedig a drágább termelés és/vagy az importvámok miatt emelkedő árak visszavetik az amerikai fogyasztók vásárlóerejét, a csökkenő kereslet pedig a termelésre és azon keresztül a foglalkoztatottak számára is visszahat. Trump protekcionizmusa így bumerángként is visszaüthet.
Legyen ez az amerikaiak baja. Az viszont számunkra is veszélyes, hogy a magyar kormányfő éppúgy zérus összegű játéknak tekinti a világgazdaságot, illetve a benne kialakuló együttműködéseket, mint amerikai példaképe. Pedig a komparatív előnyök kiaknázására építő nemzetközi munkamegosztással valamennyit mindenki nyerhet, még ha nem is ugyanannyit. A különféle okokból (egyenlőtlen hatalmi viszonyok, a gazdaságok strukturális különbségei, eltérő adózási és szociális rendszerek, monopóliumok megléte stb.) kétségkívül létrejött piaci torzulásokat valóban szükséges orvosolni, de ezért kár volna az egész játékteret lerombolni.
