Tamás a Pinka poharazóban itta az unicumot és korsó soproni ászokot, mindegyikből az elsőt. A - cégére szerint - poharazóba, mindközönségen (mindenki így hívta) a nádaljai kocsmába a meccs után mindig elsőként érkezett, pedig kerékpárral, autóval is jöttek, de Tamás (kit mindenki csak Dokinak hívott, nagy D-vel) már ott volt. Hogy' csinálta? Senki sem értette. Egyike azon rejtélyeknek (de bízvást beszélhetünk csodákról), melyek Nádalján megestek, és megyekettőszerte emlegettek. Sőt, ha felkerül a csapat (és még az idén felkerül! - mondják a nádaljaiak minden évben), immár az egész megyeegyben suttognak róluk.
Tamás nem suttogott - orgánuma, mely tárgyalások ezrein mélyült el és szárnyalt a magasba, messzi héthatárba, és már a falu szélén hallani lehetetett az orációt; ha suttogott a misén, elnyomta szegény plébános hangját - de Tamás nem suttogott. A kocsma közönsége is harsány és (egyelőre csak) örömittas volt, kettőegyre nyert a csapat Egyházasrádóc ellen, és most már senki, még Alsóberki sem állíthatja meg Nádalját a megyeegybe vezető rögös és hosszú, immár hét évtizedes úton. Szólt a zenegép, a tévében valami angol meccs ment, de Tamás hangja minden slágert, szpíkert elnyomott - különben is, kit érdekel a Tottenham-Chelsea, amikor Tamás mesél.
Gimisként Szombathelyen minden meccsen kint voltam. A Savaria Cipőgyár SE, a Szombathelyi Építők, a Szombathelyi Spartacus Styl meccsein - de persze a legtöbbször a Rohonci útra mentem, a Hali mérkőzéseire. Csak akkor voltam bajban, amikor az Újpest jött. Kinek szurkoljak? Persze tudtam, kinek, de nem mondom meg. (Tudták a kocsmában is, de nem mondták meg.) Haladás-Újpest 0-5, Fazekas kettőt lőtt, ugyanonnan, harmincötről, ugyanoda, a jobb alsóba, egyet jobbal, egyet ballal. Mikor Pestre (mit Pestre! Újpestre!) kerültem egyetemre, épp csak lepakoltam a koleszban, és irány a Megyeri út! Szerencsém volt, az Újpest edzőmeccset játszott a hátsó füvesen a Honvéd Bem SE-vel, szegény ceglédi katonák számolatlanul kapták a gólokat. Egy Zámbó-Törő-kényszerítő után előbbinek ki kellett lépnie, kicsit hosszú volt a labda, Törő utána egész meccsen nem győzött elnézést kérni, Bocs, Sinya!, pedig akkor már király volt, de neki Sinya volt a példakép, olvastam később. Az átkozott emlékű magyar-svéden is Zámbó volt a legjobb. És aztán persze minden meccsen kint voltam, bár olykor a művészbejárón mentem be, kispénzű egyetemista. Egyszer egy Újpest-ZTE-n, látom, jön Baróti, akkor már szövetségi kapitány. Szobatársammal, Mikivel gyorsan rátapadunk, bemegyünk, mintegy vele, de jönnek utánunk a jegyszedők. Az öreg - nekem már akkor az volt - veszi a lapot, a fiúk velem vannak, mosolyog. Visszamosolygunk, és köszönjük szépen. Már nem tudom, bocsánat, mennyire nyertünk, talán megúszta a Zete nyolc alatt. Jöttek persze komolyabb meccsek, Újpest-Juventus, hogy mást ne mondjak. A Megyeri útnál közlekedési káosz, veszteglő villamosok, nem is érek ki a kezdésre. Odakint nullnull, itt már a harmincadik másodpercben gólt lövünk. Mindenkinek Szokol zsebrádió a fülén, és amikor Bene Feri belövi, akkor, higgyétek el, bármire megesküszöm, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat... Abban a pillanatban, amikor Szepesivel ordítottuk, góóóóóóól!, megemelkedett a hármas villamos. Így értünk, ebben az emelkedett hangulatban, a meccsre, ahol aztán a harmincöt éves Altafini beáll és fejel, Anastasi is betalál, idegenben lőtt gólokkal továbbjut a Juve. A villamosról jut eszembe, egyszer busszal mentem, csuklós, persze tele; Fáradjanak a busz elejébe is!, mondja a sofőr, mire egy borízű hang: Fékezzen rá!, röhögés, meccs előtt még minden vidám, de akkoriban a Megyeri út maga volt a Vidám Park meg a Nagycirkusz, móka, kacagás, a fiúk bohócot csináltak az ellenfelekből. A buszról jut eszembe, egy magyar-csehszlovákon, kettőnull, góllövő Dunai II, Albert, meccs után egy csehszlovák rendszámú autót emelgettek a boldog szurkolók, a bent ülők rémülten csavarták le az ablakot, magyarok vagyunk!, lett aztán összeborulás, megvertük a tótokat csehestül.
Rövid szünet, félidő, Tamás kiissza a korsót, és kér meg egyet, unicumostul. És folytatja.
De vissza Törőhöz. Hetvenhétben barátságos meccs a svédek ellen, három kopasz, góllövő Nyilasi, Várady, Isten nyugosztalja, Törő; lazán alábökött a labdának, ez volt a harmadik. De nem ez a lényeg. A bemelegítéshez is kimentünk a szoborkertbe, mint mindig. Valami külföldi tévétársaság Barótival készített interjút, közben a játékosok ott lebzseltek, még civilben. Törőn Wrangler-szerelés, csizma; őszibarackot evett, kiköpte a magot, csizmával levette, dekázgatott, aztán elrúgta a toronyépület irányába. A tévétársaság otthagyta Barótit, rohant Törőhöz, ismételje már meg - és megismételte, replay. Hetvenhétben persze kint voltam a magyar-szovjet kettőegyen, Kere-ki, csatár-sorba gyere-ki! És jött, és szegény Pusztai bedobta, ő meg befejelte. Kipiani, a szovjetgrúz, Dzsugasvili földije hiába lő gólt, ruszkik, mehettek haza! Nem-kella-Zsiguli! De nem ez volt a legszebb élményem. Barcelona-Vasas, hetvenhatban. Vasas?!, hördült fel a Pinka közönsége. Miért, mosolygott Tamás, az már majdnem Újpesten van. A Barcelonában játszott akkor a nagy Johan. Csend lett a kocsmában, az áhítat csendje, egyperces néma, egy percig a Pinkában időzött a nagy Johan. Az egyetemen, folytatta Tamás, már nehezen bírtuk az oroszórát; máskor is, de akkor volt a Barca edzése a Fáy utcában. Az általános mozgolódás feltűnt Szőnyi orosztanár úrnak is, Mi ez a parttalan izgalom? - kérdezte, szerencsére magyarul. És amikor oroszul válaszoltunk, hogy Na ulice Fáy igrájet Barcelona, megértette, és úgy megörült, hogy magyarul mondta, Itt van Johan Cruyff, és én itt ülök?! A Barca épp a támadásvezetést gyakorolta, amikor kiértünk. Edzőpálya, testközelben a sztárok, csillagok közt ott az Isten. Kigurult a labda, Rexach szól nekem, Tempó, tempó! Megyek a labda után, és úgy, utcai cipőben, visszarúgom, indítom, mintegy, Rexachot (bedobással nem vacakoltak), a jobbszélső elfut, bead, Cruyff úgy tesz, mintha fejelne, és a szó szoros értelmében bevállalja, jobb vállal, gól. Gólpasszt adtam, na jó, nem direkt gólpasszt, a nagy Johannak. És elhallgat. Többet, nagyobbat már nem lehet mondani, végszó nincs hatásosabb. Akkor se szólal meg, amikor valaki bátortalanul megkérdezi, Nem inkább rosszul találta el a labdát?, de ki se mondta, már megbánta, néznek rá. Hogy a nagy Johan, rosszul, valamit is? Fejjel beijesztett, aztán vállal behelyezte, gyerekjáték, neki.
És másnap már úgy mesélik a Pinkában, hogy Tamás beadott, és Cruyffnak már nem volt nehéz dolga. És így beszélik azóta megyekettőszerte. És, akárki meghallja, a nagy Johan átadásából Tamás fejelte be, suttogják majd megyeegyszerte, amikor Nádalja felkerül.
Csak érjük meg.
Ha addig élünk is.
