Az új magyar választási rendszer immár vitathatatlanul a "győztes mindent visz" logikájára épül, amit sokféleképpen lehet értékelni, de nem demokratikusnak nyilvánítani aligha lehet. Schmitt persze elsősorban állami keretek között versengő politikai közösségekre gondolt, de tétele az ilyen rendszereken belül is elég meggyőzőnek látszik. Ám az is elég nyilvánvaló, hogy az ilyen rendszerekben nagy a valószínűsége, hogy legalábbis hideg polgárháborús állapotok alakulnak ki. Szó sincs és nem is lehet nemzeti egységről. Legföljebb akkor, ha akut külső fenyegetettség lép fel. Ha ilyen nincs, mindig célszerű legalábbis ezt a látszatot kelteni: az elmúlt négy év legtöbb politikai erőfeszítése, hogy úgy mondjam, politikai innovációja kormányzati oldalon pontosan erre irányult, s a most induló ciklus is erre fog irányulni.
Amivel azonban Schmitt nem nagyon foglalkozott, az a barátok egysége. Természetesen a belpolitikában is igaz, hogy a külső ellenség (a másik tábor) felmutatása önmagában is jelentős kohéziós erő, ámde azt, hogy elégtelen, éppen a baloldal veresége igazolja. A baloldal - hozzáteszem: leginkább internetes szabadcsapatai és önkéntesei révén - is sokat tett az ellenfél démonizálásáért, de ez messze elégtelennek bizonyult azzal szemben, amit a Fidesz saját táborán belül már régen felépített. Ízlés szerint ezt is lehet fanatizált hadseregnek, agymosott nyájnak, fölbérelt és kifizetett tömegnek minősíteni, de ezek a minősítések nem sokat érnek, ha a politikai valóságot igyekszünk megérteni. A Fidesz győzelmeinek régóta egyik kulcsa a közösségépítés, a közösségi élmény, és legfőként a közös siker élménye. Az elmúlt évtizedben a párt köré, mögé, alá olyan mértékű és átdolgozottságú közösségek épültek, amelyeket persze lehet álcivilnek nevezni, de ez a minősítés inkább a civil társadalom fogalmának zavarosságára utal, semmint valami ördögi manipulációra. Mély történelmi hagyományok, legendák, mítoszok, tapasztalatok, gesztusok és új, dinamikus, a válságtól kifejezetten ösztönzött és generált megoldások keverednek a mindennapokban éppúgy, mint a nagypolitika terében. Magyarországon nemigen vannak nagy, "klasszikusan" civil tömegélmények, például komolyan vehető futballkultúra vagy rajongásig szerethető királyi család híján, márpedig a tömegdemokrácia embere számára muszáj ilyen élményeket nyújtani. S ezek az élmények eleve a sikerre vannak beállítva, a siker nyelvét igénylik. Demokráciában egyetlen politikai közösséget sem lehet csak a túlélésre kondicionálni, nem lehet individuumok jogi kapcsolatainak halmazaként felfogni - ez az, amit a liberális felfogás képtelen megérteni, csak teoretizálgat róla, s elkereszteli kommunitarizmusnak; s ez az, ami a rendszerváltás után nagyon sokáig hiányzott, majd létrejött, de csak a jobboldalon. A Fidesz ugyanis pontosan ezt a három dolgot képes kínálni: hasonlóan gondolkodó, hasonlóan érző, egymásban örömöt találó és sikerre beállított baráti közösséget. Itt a barát természetesen elsősorban schmitti értelemben veendő, de, s ezt szeretném hangsúlyozni, nem absztrakt politikai fogalom, hanem közösségi valóság.
A Fidesz ebbéli sikere természetesen relatív, mert nem terjed túl kétmillió emberen, ami messze nem azonos Magyarországgal. A kívülállók gyakran éppen azt találják benne viszolyogtatónak, hogy maga a párt és vezére nagyon is hajlamos önmagát azonosítani az országgal, a nemzettel, holott annak ugyan legnagyobb, mégis kisebbségi politikai ereje. Azokat az élményeket, eszméket, történelmi sikereket, amelyeket a magáénak érez, s amelyre saját közösségét építi, valójában kisajátítja.
Mindebben van igazság, s a Fidesz szavazóinak és támogatóinak tudniuk kellene, hogy kétmillió ember még nem azonos az országgal, hogy az ő sikerüket nem fogja magáénak érezni másik kétmillió ember. A kisajátítás vádja mégis csak részben áll meg. Helyesebben nem érdemes, s nem is szabad ezzel elintézettnek venni a tényeket. Egyrészt minden néppárt működési logikája, hogy mindenkihez szól, a föltételezett közös elemi történelmi, politikai, kulturális élményeket és tapasztalatokat igyekszik megmozgatni. Másrészt semmi akadálya nincs, hogy a magyar politikai kultúra és történelmi hagyománykészlet elemeiből másféle politikai - baráti - közösségek alakuljanak. A Fidesz egyre inkább a plebejus Magyarországra épít, de van polgári is. A fiatalabb generációkban a Jobbik négy év alatt elképesztő közösségépítést hajtott végre, s ez az út más előtt is járható (lenne?, lett volna?).
A rendszerváltás után a politikai dinamikát igen erősen határozta meg a protestálás kultúrája. Úgy tűnik, ez a dinamika, ha meg nem is szűnt, önmagában már nem képes kormányváltásig eljuttatni a mindenkori ellenzéket. Ha az ellenzék sikert akar, meg kell teremtenie a barátok közösségét. Lehetne ez másként is, ha más lenne a politikai rendszer, ha más lenne a demokrácia, ha más lenne a magyar társadalom Gemeinschaft-tapasztalata. De ezek olyan tényezők, amelyeken változtatni gyorsan nemigen lehet. Viszont sikeresen alkalmazkodni hozzájuk, azt igen.
