| ||
Utolsó forduló, null-null a 89. percben, békésen csordogált a játék, mindkét csapatnak jó a döntetlen a biztos bentmaradáshoz, a rivális Bakonyszombathely így hiába nyer Kerecsenden, kiesik. Az Almáskamarás edzője cserére szánja el magát, beáll az ifiből felkerült ifjú titán, szokja a megyehárom légkörét. A fiú izgul; anyja, apja, menyasszonya kijött (a tréner szólt neki: az utolsó edzésen beáll, ha az eredmény úgy alakul - tudta, hogy bunda lesz, sokat nem kockáztat). Az utolsó percben (már mindenki a hármas sípszót várta, mehetünk zuhanyozni, aztán a kocsmába) a fiú labdát kap a felezővonalnál, elindul. Kinéz az oldalvonalra, övéi visszanéznek. A bakonyszombathelyiek tessék-lássék megtámadják, mit akar ez itt. Gólt lőni. Mindenkit kicselez, a kapus kétségbeesetten kifut, az ifjú elfekteti; a kapus fektében még odaszól, nebazdmeg, iksz a meccs, de a fiú nem hall, csak a kaput látja, lazán begurítja. Kifut a családhoz, menyasszonyához, ölelgetik. A csapattársak nem. A hazai center befut a kapuba, ő hozza a labdát, gyorsan, középkezdéshez. Az ifjú titán még vissza sem ér saját térfelére, már megy a meccs. Közben a balbekk mondja a magáét, miafaszt örülsz, most boldog vagy? A középkezdésből a szobránckomoróci csatár kapura tör, az almáskamarásiak állnak, kapusuk lefekszik, gól, egy-egy. A bíró is megkönnyebbül, középkezdésre már nincs idő. Az öltözőben a fiúhoz nem szólnak, ő is csendben van. Pedig élete első megyehármas meccse, első gólja. A következőt már a Gyöngyössolymos játékosaként rúgja (Gyöngyössolymos-Hangács 1-4), elköltözik Almáskamarásról, szüleivel. Menyasszonya marad, ezen a meccsen jött össze a bakonyszombathelyi jobbszélsővel. Jókor volt jó helyen. A gólomat se látta, vigasztalta magát az egykori vő-, aztán örök agglegény, rohadt ribanc.
A Magyarigen-Szabolcsveresmart-mérkőzésen történt.
Megbeszélték, nyer a vendégcsapat. Azért, mert. Mindenki tudott a bundáról - játékosok, a bíró, a nézők. Csak a magyarigeni kapus nem, őt nem merték beavatni. Szent (és boldog) ember, templomjáró, bűnt még gondolatban sem (ha igen, irány a templom), soha egy csatárt le nem tarolt, de még két lábát - ahogy tanítják - sem húzza föl térdig, amikor kijön egy beadásra, nehogy. Egy légynek, egy lénynek sem árt, még ha ellenfél is. Viszont minden bekapott gól után magába száll (hol rontottam el? hol vétettem el? hol vétkeztem?), és minden védés után, akár csatárok a gólörömben, hálát ad az Éginek. A gól az ördögtől van, suttogja, amikor meccs előtt, akárha püspöki pecsétgyűrűt, Mária-képet, Krisztus csókoktól csonkolt lábfejét, megcsókolja a kapufákat. Ezen a meccsen az első félidőben nem is kap gólt, bár csapattársai mindent elkövetnek, hogy az ellenfél bevegye kapuját. De a magyarigeni kapus mindent véd, hihetetlen bravúrokat mutatott be. Félidőben az öltözőben csendesen azt mondta, ti bundáztok. Azt hiszitek, nem látom? Bundáztok. Nem ordított, csak megszólalt, nem szokása. A csapat hallgatott, aztán persze dehogy!, miket beszélsz!, ennyivel jobbak!, de te fantasztikus vagy!, tiltakoztak; tudták jól, hiába. A kapus tudja. Bűntudattal mentek ki a második félidőre. És nézték, hogy kapusuk ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyedül vezették rá a labdát, nemegyszer, és nem is egyedül; teljesen üresen lőhettek, fejelhettek, hiába. A bíró három (!) tizenegyest ítélt, és hiába rúgatta újra és újra, a kapus védett. Eksztázisban védett, önkívületben, szent őrületben, nem lehetett neki gólt rúgni. Már nemcsak az ellenféltől, sajátjaitól is óvni kellett kapuját - látta, az övéi öngólra törnek, és elég egy védhetetlen hazaadás... Az ellenfél, saját csapata, a bíró és az ördög ellen! Nem engedte, hogy más végezze el a kirúgást (ő, aki lábbal a legritkább esetben, a tizenhatost még el nem hagyta), nehogy kirúgásból gólt lőjön saját csapattársa! Igaz, ez szabálytalan, de a bíró is benne van a buliban, megadja a szemét!, gondolta, és nyomban bocsánatot is kért a játékvezető sporttárstól. Így jött el, persze, mi más, az utolsó perc. Amikor történnek a dolgok. Szöglethez jutott az ellenfél, kapusuk is előrejött. Nézték egymást, kapus a kapust, két komoly ember a játékosok között, tudták, hogy. Most minden eldől. Jött be a szöglet - őt pedig belökték a kapuba, nem is tudta, ki, tán az ellenfél kapusa, talán csapattársa, esetleg a bíró. Jött volna ki, a ketrecből, nem engedték. Sorfalat álltak a gólvonalon, és csak ördögi tekintetüket látta, és a labdát, a hálóban. Gól. Aztán elfordultak, szégyenkezve. Nem örült senki. Ő pedig fogta a labdát, és rohant vele középkezdéshez. Aki eddig a tizenhatost el nem hagyta. A bíró is csak nézett, elfelejtette lefújni a meccset, pedig biztatták nagyon. Mindenki csak bámult, ahogy a kapus, miután lepasszolták neki, elindul a labdával, és a lassan eszmélő szabolcsveresmartiak hiába próbálják szerelni, fellökni, felrúgni. Utóbb mindenki megesküdött, nem is látták a labdát, merthogy nem volt ott a labda, nem volt mit elvenni tőle! Ellenállhatatlanul kapura tör, és lövésre lendíti lábát. Ekkor a bíró végre észbe kap, és lefújja a meccset. A labda a hálóban (hogyan jutott oda, senki se látta), de a gól érvénytelen. Lefújtam. Már korábban lefújtam. Időn túl esett. A kapus levetkőzött, leadta a szerelését, abbahagyta a futballt. Meccsre többet nem járt. A pálya melletti temetőben nyugszik, a kerítésnél, közel a kapuhoz.
A Magyarigen-Szomolnok-mérkőzésen történt, pár évvel később.
Bunda persze ez is. Most is a vendégeknek kellett nyerniük - hogy miért, az már a megyehárom tabellája és a jegyzőkönyv jótékony homályában. Most mindenki benne volt a bundában, a magyarigeni kapus is (aki persze nem feledtethette elődjét, pedig a csodaszámba menő kapust Magyarigenen nemigen emlegették; szégyellték magukat, meccs közben is zavartan tekingettek a temető felé). Ezen a meccsen megint nem lehetett gólt lőni a magyarigeni kapuba - bár erről legkevésbé a kapus tehetett. Ő becsülettel elugrott, ki se jött, a gólvonalon ragadt, árnyékra vetődött, elengedte, beengedte - nem ment be. A labda, mintha külön életet élt volna, elkerülte a magyarigeni kaput. A kapus ott se volt, és visszapattant. De nem a kapufáról, az üres kapuról. Ilyen nincs. Gólba tartott, a bíró már fújt volna, már mentek közepet kezdeni, de a labda, mintha falról, jött vissza. A bíró (partjelzőivel) megvizsgálta a kapukat, minden rendben. Csak a labda nem bírt begurulni, áthaladni, bevágódni, hálót szaggatni, bepattanni, becsorogni. Maradt a null-null, nem sikerült a bunda, a magyarigeniek széttárták kezüket, rajtuk nem múlott. És néztek magukba, és befelé a temetőbe, onnan fújt a szél. Rebesgették, még a pályán, az öltözőben, aztán a kocsmában, de másnap a templomban is, hogy egykori kapusuk lelke lebegett vala a labdában, azért nem kaptak gólt.
Mert a gól, kiváltképp, azonképpen a bundás is a patástól, a felszarvazott igazságtól való.
